29
2003/02 LAPSZÁM

Bojár Iván András interjúja Manuelle Gautrand francia építésszel 2003-ból.

• Szöveg: Bojár Iván András
• Olvasási idő: …

Bojár Iván András: Milyen tendenciák vannak jelen a mai francia építőművészetben? 

Manuelle Gautrand: A francia építőművészet jelenleg nem homogén, főleg a fiatal nemzedék nem az. Arról a generációról beszélek, amelynek egy kicsit még én is tagja vagyok, s amely eléggé szétforgácsolt. Nincsenek iskolák, nem úgy, mint mondjuk a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években. Valamiféle robbanás történik, amiben szerintem sok pozitív elem van. Ez a nemzedék nagyon nyitott, legyen szó akár a tájról, akár a számítástechnikáról. És ez azt vonja maga után, hogy nem érezzük egy építészeti csoport, áramlat kötöttségeit, hogy sokkal inkább "a priori" nélküliek vagyunk. Az én építőművészetem is állandóan megújul. Amikor belefogok egy projektbe, nekem sincsenek a priori elveim. Mindig sikerült olyat terveznem, mely nem volt kapcsolható egy építészeti csoporthoz, áramlathoz. Nem is akarom, hogy besoroljanak egy áramlatba. Szükségem van a szabadságra, nincs kedvem újra felhasználni egy modellt egy másik újabb projektben. 

Azért ha például a Lacaton&Vassalle irodát nézem, szerintem vannak közös vonások Önök között. Nem nevezném irányzatnak vagy csoportnak, de ez szembetűnő.

 
Ok. Igaz, én is közel érzem magam hozzájuk. Nyilván részben összeköt minket egy eszmeáramlat, még ha konkrétan a projekteket másképpen közelítjük is meg. Az is biztos, hogy mindenképpen nagyra becsüljük egymást, mivel a modernséget, a szabadságot keressük, vagyis megpróbáljuk megújítani az építőművészetet, a Lacaton&Vassalle, a ’Périhpérique’, vagy du Besset Lyon és mások. Tehát nagyra értékeljük egymást. Amikor belefogunk egy-egy új projektbe, nem félünk az újdonságoktól, és nem szeretünk engedményeket tenni. 

Részt vesz a felsőoktatásban? 

Egy építészeti iskolában tanítok Párizsban, a Paris-Val-de-Seine építészeti iskolában. És egy évet tanítottam vendégtanárként a párizsi ’École spéciale d’architecture’-ben is. Sok konferencián, workshopon veszek részt. Szeretem, ha van kapcsolat egyrészt az építési aktus, másrészt pedig az építészet oktatása között.  

Van valamilyen különleges elvárása a workshopok körülményeivel szemben? 

Szeretem a workshopban, hogy olyan rövid. Ettől egy kicsit varázslatos is, hiszen egy hét alatt kell megérteni egy témát, majd projektötletekkel előállni, irányítani egy csapat egyetemistát, párbeszédet folytatni, egyetérteni, és alkotni. És szeretem azt a légkört, melynek végül mindig valamilyen erős projekt lesz az eredménye, mivel nincs időnk túl sok kérdést feltenni magunknak és bizonytalankodni. Nemrégiben vezettem Bécsben egy workshopot, ahol a téma a várost átszelő Donau-kanal vonalának újragondolása volt. Ugyanis a bécsiek úgy érzik, hogy ez a csatorna nagyon is rendezett, hogy nem igazán része a városnak, már nem képviseli mindazt, amit a múltban. Elveszítette a romantikáját, stb. Tehát ez egy "gondolat-verseny", szóval "gondolat" projekt volt, kétszer négy nap állt a rendelkezésünkre. Françoise Jourdac hívott meg, aki a bécsi Műszaki Egyetemen tanári/professzori feladatokat látott el. 

Mikor épített először? 

Az irodám tizenkét éve működik, s az első házamat nyolc évvel ezelőtt fejeztem be. Ez egy pályázat volt, egy mozi komplexum Villefontaine-ben, Lizere-ben, melyért egyébként a "Prix de la Premire uvre" (legjobb első alkotás) elismerést kaptam. 

Gondolja, hogy a nemzedékének van sajátos stílusa, kifejezési módja? 

Például az informatika, az Internet megsokszorozta az építészet értelmezéseinek lehetőségeit. Nagyon pozitívan állok e változásokhoz, mivel megteremtették az eszközeit, könnyebbé tették egy-egy projekt kivitelezésekor a kísérletezést, a tanulmányozást. Mindamellett valamennyire veszélyt is jelent mindez: az építészet továbbra is egy keret, melyben élünk, tehát a funkció nagyon fontos. Nem szabad, hogy az építészet elszakadjon a funkciótól, mivel abban, amit építünk, emberek fognak élni. Az én nemzedékem nagyon szerencsés abból a szempontból, hogy láthattuk az informatikai eszközök robbanásszerű megjelenését. Eszközöket és lehetőségek óriási tárházát nyitotta meg, hogy az építészetet saját, személyes módon tanulmányozhassuk. Ez is elválaszt minket az előző generációktól. És van valami más is: az alapanyagok. A projektjeimben próbálok nemcsak a formára, vagy csak a funkcióra, a fényre vagy a színre figyelni, hanem az anyagra, a textúrára, az áttetszőségre, az átlátszatlanságra is. Bizonyos projektekben dolgozhatom különleges anyagokkal, melyeknek létét a technika fejlődésének köszönhetjük, legyen szó fém, műanyag, avagy szintetikus anyagokról. Hatalmas fejlődésen ment át a gyártástechnika, és ez utat nyitott az építészeknek a megújulás felé, melyet felvállalhattunk. Régebben az építészet sokkal inkább kapcsolódott a formához. Most egy másik elem is nagyon fontos a tervezésben: az anyag, a fény nagyon kifinomult kezelése.

A fény kezelése az építészet örök problémája. 

A fény továbbra is ugyanolyan fontos. De manapság sokkal több eszközünk van a fény kezelésére. Tíz évvel ezelőtt építettem egy ipari épületet, amely teljes mértékben policarbonátból készült, tehát teljesen áttetsző volt. Ebben az anyagban arra a tulajdonságra leltem, hogy általa kellemes fény árasztja el az ipari épület egészét. Egy olyan projekt, melynek megvalósításához harminc évvel ezelőtt nem lettek volna meg az eszközeink, nem lehetett volna egy épületet teljes mértékben műanyagból megépíteni. És például az autópályán, a fizető kapuk tervezésekor is, mondhatnám, ugyanazzal az üvegfestménnyel akartam újra dolgozni, melyet századokkal ezelőtt használtunk. Maga a lehetőség, hogy az üvegre grafikákat vihetünk fel, befesthetjük, majd zománccal bevonhatjuk, olyan üvegfestési technikák újra feltalálását tette lehetővé, amelyek sokkal derűsebbek, jobban megfelelnek a korunknak. Így a fény munkája is igazán szép lehet, és egyfajta szabálytalan szűrő lett az eredmény. 

Volt azonban Önnek egy másik fontos találkozása is az üveggel? 

Az A1-es tehermentesítésére építették az A16-os autópályát, azért, hogy Anglia felé második útvonalat kínáljon. Ez az autópálya a La Manche-hoz közel több vidéken halad át, így völgyekkel tarkított, nedves, erdős, mezőgazdasági, mocsaras és tengerparti területeken is. Tényleg, nagyon változatos környék. Abbeville-nél, Amiens-hez és Beauvais-hoz közel, ahol ott van az egyik legszebb francia katedrális. Nem tudom, hogy ez most összefügg-e ezzel, vagy sem, de északon a kristálygyártásnak nagy hagyománya van. Például a Saint Gobin - egy francia gyár, melyet Ön is bizonyára ismer - első üzeme ezen a környéken nyílt meg, nem is tudom, azt hiszem 1760-ban, ez volt az első francia gyár. Azóta a Saint Gobin sok üvegablakot készített katedrálisoknak. Bizonyos szempontból szerintem nagy hagyománya van az üveggyártásnak, ugyanis Északon, ahol szinte soha nincs szép idő - legalábbis nem túl gyakran - sok nagyon szép ház van színes ablakokkal, mert ott volt mögötte az a gondolat, hogy a gyakran sárga, arany árnyalatokkal színezett üvegeknek köszönhetően meleg fényhez juthassanak. 

Ez akkor a folklórhoz tartozik? 

A folklórtól függetlenül az üvegfestményeket imádom. A katedrálisokért pedig, persze ateistaként, rajongok. Igen, a folklór része, de egyben nagyon beszédes is az üvegfestés. Szeretek igazán kortárs projekteket létrehozni, mindamellett ezek a dolgok ihletet adnak. Tehát ebben a projektben többféle ötlet keveredett. A kezdeti gondolat az volt, hogy egy nagy, színes üveget helyezzünk az autópálya fölé, amely minden egyes alkalommal egy történetet mesél el a környező tájról. A környezettel való kapcsolat nagyon fontos volt, mert az autópálya egy heg a tájban, erőszakos, és teljesen személytelen. Amikor az autópályán haladunk, nem tudjuk, hogy Északon vagy éppen Délen járunk-e. Azt akartam elérni, hogy minden egyes kapu emlékeztessen egy kicsit a környező tájra. A pályázaton öt kaput nyertem el. Itt egy mezőgazdasági vidéken vagyunk, nagy pipacsföldekkel, amelyek mindig keverednek a búzával. Ezért került ide egy hatalmas színes üveg, dominánsan nagyon erős pipacspirossal befestve. Ezen az üvegen erdei aljnövényzet van, a közelben ugyanis egy nagyon szép erdő terül el, valamint egy mocsár, mert közel járunk a Touquet-hoz, kicsit messzebb, többféle mező keveréke, és egy repceföld, tehát nagyon-nagyon sárga. Hatalmas, 1,5-1,75-ös üvegtáblákkal dolgoztunk. 

Ez igazi üveg? 

Igen, lemezes üveg, 45 mm vagy 40 mm vastag, de ennél biztos nem kevesebb. Az üveget selyemfestéssel kezeltük, zománcoztuk, vagyis a selyemfestéket utána kemencében ráégettük, és ez tökéletes tartósságot kölcsönöz az üvegnek. Kivéve persze, ha valaki géppisztollyal esik neki.  

A színházánál milyen anyagot használt fel?

Ebben a projektben az anyagi keretek rettenetesen szűkösek voltak, tehát nem volt pénzem arra, hogy homlokzati anyagot, mint olyat használhassak. Csak a festéssel dolgozhattam. A homlokzat nyers beton, egyszerű zsaluzással, majd lazúrral belakkozva. De a lazúrt utána átszíneztem, ami lakkos hatást kelt, s ez nagyon fényes felületet eredményez, amit én nagyok szeretek használni. Ehhez még jön egy kis bíbor tónus, egy kicsi violaszín. És hát mindez, valóban, a projektnek nagyon különleges, kifinomult jelleget kölcsönöz, és közben szinte semmibe nem kerül. Nagy hatást kelt a büdzsé méretéhez képest. Tehát azért akartam a bíbort használni, mert számomra ez a szín jelképezi a színházat, és azért is, mert gyakran találkozunk vele az északi országokban, ahol sokat használják a téglát, és annak minden árnyalatát: gesztenye, okker, viola, barna stb. Tehát lehetővé tette, hogy gesztust tehessek a színház felé. Mivel ez egy hatalmas projekt volt, legalábbis a környék léptékéhez képest, ahol csak kétszintes kicsi házak vannak, grafikai szempontból meg akartam dolgozni ezt a festést. Ez alkalom volt arra is, hogy grafikailag tudjak dolgozni a projekten, hogy a felületeit kicsit absztraktabbá tehessem, legalábbis megbonthassam a kolosszális méreteket, az épület ugyanis 22 méter magas. Minden rombusz hatalmas, kb. 10-12 méter magas. Így sikerült megtörni a méreteket, s a színekkel is dolgozhattam. Tehát ott van a bíbor, a fekete, és ezen kívül még kicsi fehér pontok is, fluoreszkáló festékből, mivel nem volt ezüstünk a régi stílusú világításhoz. A színház ugyanis sokat él éjszaka, tehát egyszerűen ott vannak ezek a kis fehér pontok, melyeket ezen a szürkületi fotón nem láthatunk, éjszaka viszont, amikor feltűnnek, csak a fehér pontok látszanak. 

Milyen tervezőprogramokat használ az Ön nemzedéke? 

Hát ha igazán 3D-ben akarunk dolgozni, akkor a 3D Studiót használjuk, meg a Photoshopot, ami sokat segít a valósághű ábrázolás megteremtésében, emberi alakok hozzáadását teszi lehetővé. Ami pedig rajzzal kapcsolatos, ahhoz a ’Tocap’-ot használjuk. Van egy projektem, amely nagyon fontos számomra, mivel csak magamnak készítettem. Egy kicsit kísérletező projektet akartam létrehozni egy kulturális program keretében. Franciaországban a kulturális programok nagyon merevek, amikor színházat csinálunk, akkor az csakis és kizárólag színház, ha mozi, akkor az csak mozi lehet. Képtelenség a különböző egységeket együtt kezelni, például nincs lehetőség arra, hogy egy mozi programjában egy színházi produkciót mutassanak be, és a színházakban ritkán vetítenek filmeket. A tánc szintén különálló dolog, minden, ami videó művészet, külön kezelt, a kortárs zene szintén. Tehát egy olyan programot akartam kidolgozni, ami mindezt egybekeveri, vagyis ami lehetővé teszi, hogy különböző területekről érkező művészek találkozhassanak egymással. Ebben a programtervezetben azon gondolkodtam el, hogy miként használjunk fel egy már létező épületet. Persze nem azon nyomban, ahogy az otromba újjáépítés hívei gondolják. Franciaországban a vagy minden, vagy semmi elve szerint vagy hagynak egy épületet teljesen tönkremenni, majd lebontják, vagy éppen felújítják. De mindig rettenetesen merev módon, nagy összegeket felhasználva nyúlnak a felújítás kérdéséhez. Ezek az épületek teljesen elveszítik a lelküket, a múlttal való kapcsolatukat. Én egy, a Szajna partján található épületet akartam felhasználni, amit az ötvenes-hatvanas években építettek. Az épület fölé szeretnék építkezni, vagyis anélkül, hogy a jelenlegi funkcióitól megfosztanám, hagynám, hogy a ház befejezze életciklusát. A kulturális programot a mostani épület fölé helyezném, és arra gondoltam, hogy idővel a ház jelenlegi használata megszűnne, és az új épület fokozatosan beköltözne a régibe, s így dialógus jönne létre az időben. 

Családi házakat tervezett már? 

Soha nem építettem családi házakat. Jelenleg közösségi lakásokat építek Rennes-ben, amelyek a környezetvédelmi szempontból nagyon magas színvonalúak; próbálom mindig szem előtt tartani a környezet tiszteletét. 

Miért van az, hogy az Ön nemzedékének tagjai többnyire lekerekített, puha, lágy formákat használnak? 

Én nem mondanám, hogy így van. Ha csak engem veszünk például, vannak nagyon merev projektjeim is. De megkísérlek valamelyest igennel válaszolni a kérdésére: igaz, hogy talán több kedvesség van most a formákban, mint régebben. Több kerek, több átölelő forma. Miért is? Talán a számítástechnika miatt, ami az építészet megértésének lehetőségeit kibővítette. Több válasz is lehetséges, talán az egyik válasz az, hogy egy olyan építészetre törekszünk, amely közelebb áll a testhez, úgy értem, hogy közelebb a test burkához, ami sok művésznél is látható módon diskurzust hoz létre a ház és a felhasználó között. 

Jó másfél éve megjelentettünk egy tematikus lapszámot, amely a nők szerepét vizsgálta az építészetben. Azt kerestük, vajon mi jellemző a nőkre. 

Szerintem nincs semmi sajátosságunk. Nincs nők által teremtett, nőiesebb építészet. Az alkotás terén mindenkinek megvan a maga független, személyes módszere egy projekt megalkotásakor. Nem hinném, hogy nőiesebb az építészetem, mint egy férfié. Nem is szeretném, hogy így legyen. Amikor a franciaországi építészetet látom, képtelen vagyok megmondani, hogy ez egy femininebb projekt, mert ez Francoise Jourdac vagy Odile Decq műve.

Odile tényleg nem túl feminin az építészetben.

Abszolút nem. És azt sem hinném, hogy az én projektjeim nőiesek lennének. Nem nőiesebb sem az érzékenységem, sem az építészethez való hozzáállásom a férfiakétól. Ezt a kérdést lehet, hogy inkább egy kívülállónak kellene föltennie, meg kellene kérdeznie valakit, mit gondol a projektjeimről. A gyakorlat terén persze, sokan azt mondják, hogy a nőknek nehezebb. Az én generációmra - én negyven éves vagyok -szerintem már ez sem igaz. A beruházók részéről talán másképp tekintenek ránk, ez evidens, ebben azért más a helyzet. Néha másképp reagálnak velünk szemben, mint ahogy egy férfival tennék. Mindent összevéve ez sem változtat sokat a dolgokon. 

És milyennek találja a fiatal építészhallgató nőket? 

Nos, manapság, a 22-24 éves hallgatók, legyenek fiúk vagy lányok, semmiben nem térnek el egymástól. S az, hogy oktatójuk egy nő, aki én vagyok, s nem egy férfi, teljesen hidegen hagyja őket. Igen, szerintem nincs különbség. És egyébként, az előbb, amikor arról beszéltem, hogy a beruházókkal való kapcsolat talán más amiatt, hogy nő vagyok, és nem férfi; nos, nem. Már ez sem így van. Látja, ez egy baromi jó dolog. 

A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON 2003/02-es lapszámában.