A legrégibb magyar királyi székhelyek egyike, szezonban zsúfolt turistacélpont, máskor nyugodt kis település a hegy és a Duna között.
A legrégibb magyar királyi székhelyek egyike, szezonban zsúfolt turistacélpont, máskor nyugodt kis település a hegy és a Duna között. Egy falunyi város Budapest vonzáskörzetében, megbújó sváb hagyományokkal és annál szembetűnőbb, turistafogó szállodákkal: sokáig ez volt Visegrád.
A palotajátékok, a reneszánsz játszótér és a Duna-part azonban csak ráadás. A településnek saját élete is van, amit felvirágoztat, de meg is nyomorít a kampányszerűen rázúduló idegenforgalom. Kevés hely marad a saját igény kifejezésének. Pedig egy új kulturális-közösségi központ kialakításának vágya már 2000-től napirenden volt – történelmi jelentősége miatt ekkor kapott városi rangot a mindössze 1700 lakosú település –, de a terv lassan, módszeresen bontakozott ki. Előbb egy elhelyezési ötletpályázat, majd annak tanulságait hasznosítva egy szabályozási terv, megint néhány évvel később már egy építészeti tervpályázat jelölte ki az állomásokat. Utóbbi 2008-ban a Városháza bővítésére, a hozzá kapcsolódó főtérre és egy komplex kulturális központra szólt, némileg túllőve annál, mint ami a város számára szükséges lett volna. A tervezésre a megosztott első díjat nyert A + Építész Stúdió kapott megbízást. Ám az éppen ekkor elszabaduló gazdasági válság átírta az egész projekt célját és értelmét; a kialakult pénzügyi körülmények között lehetetlen vállalkozásnak tűnt egy ekkora beruházás. Mint utóbb kiderült, a forráshiány nem gátolta, sőt, inkább józan megfontolásra szorította a városvezetést és az építészeket is. A jócskán csökkentett program ugyanis sokkal jobban illeszkedik Visegrád valós igényeihez, így a Duna és a rá merőlegesen lefutó völgy metszéspontjában lévő, viszonylag kis területű központ valóban a közösséget tudja szolgálni – nem csupán a reprezentációt.
Ahogyan a nagyszabású víziók lefoszlottak a programról, előbukkantak a település valós helyzetét feltáró elemzés szempontjai: a jó kialakítású, de nem kimagasló építészeti minőséget képviselő, 19. századi polgárházak, melyek kihasználatlan, leromlott állapotban maradtak meg a templom, a parókia és a városháza közvetlen közelében; a többszintes, középkori pincével büszkélkedő, de sorsára hagyott mozi; a légkábelek szörnyű kötege, az utcaburkolat jellegtelensége, és mindezekkel szemben a középkori városiasság nyomai. A tervezés ettől fogva két részre oszlott: az A+ Építész Stúdiónál maradt a közösségi épület létrehozása, az egészségház homlokzati átalakítása és a közterek átfogalmazása, a városháza átalakítását Bártfai Tamás építész vette át.
A közösségi központot tervező építészek, Kovács-Andor Krisztián és Tamás Anna Mária komolyan gondolta a kapunyitást a Duna felé, és a középkori „németváros” főterének helyére egy olyan házat tettek le, ami több szempontból is átmenet. Kapu is, épület is, ott is van, de mivel könnyűszerkezet, szükség és továbbgondolás esetén elbontható. Elnyújtott tömege párhuzamosan fut a Dunával, két – önálló bejárattal rendelkező – végébe a rendezvényeket kiszolgáló konyha és öltözők, illetve nyilvános mosdók kerültek. Középen egyetlen belső tér, egy közösségi eseményeket kiszolgáló fedett agóra, minimális építészeti elemekkel: a magastetőt tartó faoszlopokkal, padlással, egyszerű vonalvezetésű fapadokkal. Hosszanti homlokzata mindkét oldalon végig felnyitható, kinyitott állapotban a tíz-tíz faajtó eltűnik: a teret osztó faoszlopokból induló pengefallá válnak. Kívül-belül mindent a fa anyaga ural; az ablakok sávja is a lécburkolat mögé került, így a hagyományos külső-belső tér egybefolyik. A szürke tetőlapok csíkja a folyó és a hegy párhuzamait ismétli, belesimul a tájba. Az egész építmény házszerűsége feloldódik a környezetben, inkább összekötő elem a Duna felé nyíló nagy füves térség és a város irányában fekvő, kisebb zöldfelület között. A kapunyitás gesztusa így a feltáruló látványon túl a kapcsolódást, a tér folyamatosságát biztosítja; a főutcától a folyóig visszafoglalja a város számára koráb-ban használatlanul maradt térrészeket. Szabadtéri színpadnak is hagy helyet – a főutca irányából lépcsőző lelátókkal –, fasorral jelzi a középkori főtér kontúrjait és mai leletként még egy régi ivókutat is belefoglalt a kompozícióba.
A közösségi ház mögött a főutcáról nyíló, tornácos ház is új ruhát kapott. Kétszintes dunai véghomlokzatára a közösségi ház külsejére rímelő lécburkolat került, a tornác faelemeit a megmaradt darabok alapján újrafaragták, a nyílászárók finom, visszafogott szürke tónust kaptak. Az egészségház előtti tér burkolatában megjelenik a középkorban itt állt házak falsávja, egybefogva a múltat és a jelent. Az új komplexum nem olyan nagyszabású, mint ami a legelső tervekről leolvasható, cserébe viszont józan, finom és mindenekelőtt fenntartható, építésében és üzemeltetésében csakúgy, mint a közösség életében.
Generál tervezés: A+ Építész Stúdió Kft.
Építész tervezők: Tamás Anna Mária és Kovács-Andor Krisztián (A+ Építész Stúdió Kft.)
Építész munkatársak: Dancs Tamás és Bánfalvi Zoltán
Tájépítészeti tervezés: s73 Kft.
Tájépítész tervezők: Balogh Péter István, Major József
Szöveg: Götz Eszter
Építész: Tamás Anna Mária, Kovács-Andor Krisztián
Fotó: The Greypixel Workshop
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2014/8-as lapszámában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
