A sztárépítésszel Kay von Westersheimb készített interjút 2000-ben az OCTOGON magazin számára.
Építész, mérnök és szobrász egy személyben a spanyol származású Santiago Calatrava, aki a prózai megbízásokba erőteljes, szimbolikus formákat hozott vissza, kommunális épületeket műalkotássá emelve. Calatrava, aki végzettsége szerint egyszerre mérnök és építész, leginkább olyan munkáiról ismert, melyeket hajlamosak vagyunk pusztán funkcionálisnak értelmezni – hidak, vonatállomások, repülőterek vagy buszmegállók –, s melyekre ő kifejezetten szoborszerű terveket készített. Terveivel bebizonyította, hogy nagyon is evilági szerkezetek gyönyörű és jelentőségteljes kulturális kifejezésekké válhatnak, a művészet és a mérnöki munka közti éles határvonal elmosható. Munkái, melyeknek több mint 90%-a tervpályázatok útján nyert közmegbízásból származik, arról is ismertek, hogy modern, high-tech alkotások, melyek egyszersmind természeti formákra emlékeztetnek; a szemlélők kagylókhoz, madarakhoz, fákhoz, különböző állatok csontvázához hasonlították épületeit. Első amerikai munkája a Milwaukee-i Művészeti Múzeum kibővítése. Tervek szerint a kivitelezés ez év végére fejeződik be.
Van különbség az építészet és a mérnöki munka között?
Ma már nem divatos a különbségtétel. A kettő szétválasztása a XIX. századi politika eredménye. A technikai iskolák az oktatásnak olyan hagyományait alapozták meg, melyek a XX. századra is kivetültek. Én viszont az építészetet Frank Lloyd Wrighthoz vagy Mies van der Rohe-hoz hasonlóan értelmezem. Wright technikai képzést kapott, mielőtt Louis Sullivan-hez ment dolgozni. Az anyaghasználat tökéletessége, a technológia iránti tisztelet – számomra ez a titka a poézisének.
Változott valamit az építész- illetve a mérnök-képzés?
A mérnökképzést ma is a jelenségek matematikai modelleken keresztüli elemzése jellemzi. Nem tanulják meg a természetet tisztán vizuális módon, rajzolás révén értelmezni. Ezt a szakadékot sok iskola azzal próbálja áthidalni, hogy a mérnöki tudományok mellett művészettörténetet oktatnak. Nem tudom eléggé hangsúlyozni mennyire fontos, hogy a mérnökök rájöjjenek; ez a szakma nem egyszerűen egy technikai folyamat fázisa. Egy mérnök kulturális kijelentéseket tehet munkája révén. A Verazzano híd az utolsó szögig éppúgy kultúránk kifejeződése, mint New York felhőkarcolóinak építészete.
A késő XX. század mérnöki “emancipációja” nemcsak viselkedésmód kérdése, hanem a technológiáé is – nevezetesen, hogy ez a számítógépek kora.
A számítógép megszabadította a mérnököket a technikai elemzéstől, amelyek mindig is bonyolult és időigényes feladatok voltak. Lehetőséget teremt, hogy egy mérnök a munka természetére koncentrálhasson. Szabadságot is ad abban, hogyan lehet felépíteni egy tárgyat, milyen innovatív megoldásokat lehet találni. A mérnöki munka mindig is a szellemes megoldásokról szólt és ebben segítségre van az új technológia. Ez a fajta munka a lehetőség művészete.
A logikának milyen szerepe van a munkáiban?
Az építészettel szembeni álláspont, nem a magasröptű esztétizálás, hanem a konstrukció magától értetődő tektonikai logikája, az anyagok logikája az egyiptomi piramisokkal egyidős. Mindig is az építés művészetének alaptételei közé tartozott, s ez a jövőben is így lesz. Ma már betonnal, acéllal, üveggel dolgozunk, de hasonlóan az egyiptomiakhoz, mi se akarunk mást, mint az anyagokat kombinálni és beengedni a fényt.
Az anyagok kombinációja és a fény értelemszerűen az alapanyagok szerint változik.
Maguk az anyagok és megmunkáltságuk végtelenül fontosak a tervezésnél. A betont említettem, mert legtöbbet ezzel dolgozom, s ezt érzem legközelebb magamhoz. Valenciai nyelven, az anyanyelvemen, a betont ’formigo’-nak hívják, ennek jelentése; formálható anyag. A beton számomra olyan, mint egy lágy, képlékeny szikla. Az összes anyag közül ez az egyetlen, amelyet normál körülmények között a helyszínen lehet formázni, alakítani. Betont burkolni és ezáltal elfedni, felőrölni az anyag karakterét – mindig hiba. Betonból, annak ellenére, hogy nem drága anyag, ha fantáziadúsan használjuk, gyönyörű épületeket lehet alkotni. De hozzáteszem, bonyolult anyag és nagy tapasztaltságot igényel. És ezen nem csak technikai ismereteket értek, hanem a benne rejlő belső potenciál megértését is, melynek révén az anyag poétikus kijelentésekre is alkalmas.
Milyen különbségeket érez az európai építési gyakorlat és az amerikai között, ahol a kivitelezés sokkal inkább egységesített?
Európában, természeténél fogva, a kis építészeti cégeknek jóval kidolgozottabb hagyománya van. Amerika óriási ország, ahol a mérnöki piacot pár nagy cég felügyeli. Ők sok különféle dolgot tudnak csinálni, de a helyzet mégis egyfajta uniformitás felé halad. Európában a különféle kultúrákba ágyazott sok kisebb cég több elképzelést és ezáltal nagyobb változatosságot teremt.
Ebben az európai kulturális sokféleségben Önnek, mint művésznek mik a legfőbb értékei?
Ha a munkámra gondolok, és arra, mi az, ami érték számomra a tervezésben, akkor azt fontos megbecsülni, hogy én minden egyes munkának teljesen alárendelem magam, és azt szisztematikusan és kitartóan végzem. Hogy Le Corbusier kifejezésével éljek, én az építészetet ’recherche patiente et personelle’ közelítem meg. Ehhez igazodva gondolom, hogy a geometria alapvető az építészet megértéséhez. Én a geometrián keresztül közelítek a munkáimhoz. A világ építészetének megértéséhez a geometria nyelvének ismerete éppoly fontos, mint a szerkezeté. Mindkettő fontos inspirációs forrás számomra, az anyagok jellemzői és a természet mellett.
A természet, mint a belső rendszer része, vagy úgy is, mint az épület környezete?
Említettem már az épületeim koncepciójának vezérelveit, olyan elveket, melyek a belső rendszerhez kötődnek. Ugyanakkor azonosulok a nagy múltú szállóigével, mely szerint a szerkezetnek kapcsolódnia kell a környezethez. Mindig igyekszem megragadni a hely szellemét, ahova építeni fogok. A tájat nem szabad statikusan értelmezni. Valami dinamikus mindig történik. Ahogy fúj a szél, a fák is megmozdulnak. A nap mozog. Árnyak és felhők úsznak. Együtt mozgunk állatokkal és gépekkel. És egy jó ideje vannak évszakok, melyek lassú változást adnak a tájnak. Felismerem a táj dinamikus vonatkozását, hajlamát az állandó változásra, és kötelességemnek érzem, hogy ezt megjelenítsem a munkámban.
Legyen szó állomásokról, repterekről, hidakról, múzeumokról vagy iskolákról, megbízásainak 99%-a győztes pályázatok útján jön, s a pályázatok kiírói majd minden esetben közintézmények.
Úgy látszik, ez már a sorsom, hogy közmegbízásokat teljesítsek. Itt az ideje, hogy a hatalom érzékennyé váljon a kommunális épületek méltósága iránt. Nem az a felelősségük, hogy a kommunális épületeket a lehető legolcsóbban, hanem hogy a legszebben valósítsák meg. Művészet nemcsak a múzeumokban, hanem az utcán is van; minden, amit használunk, megfogunk, közlekedünk rajta minden nap. Hidak, állomások, repülőterek: a társadalom kiszolgálására épültek. Kézzelfogható termékek, amik túlélnek minket, az örökség, amit az utánunk következőknek hagyunk. A jó építészet mindenkinek jó, nem beszélve azokról, akik a megbízást adják. Azt mutatja, hogy egy épület nemcsak funkcionális lehet, hanem egy terület szellemiségének reprezentánsa, képviselője mindannak, ami egy csoport lenni akar, ahogyan a külvilág számára lefesti önmagát.
Barcelonában tervezett hídja jó példa erre. A város szimbóluma lett, abban a pillanatban, ahogy elkészült.
A hidak nem pusztán hidegfejű kalkuláció által meghatározott egységes tárgyak. Vannak köztük rondák, mások meg gyönyörűek. Minden a terv minőségén múlik. A híd több, mint átkelés egy akadályon. Ahogy erre rájövünk, már el is kezdtük felfedezni benne a műtárgyat. A Golden Gate Bridge a XX. század egyik mesterműve, és ezt nemcsak az építészet, hanem a teljes vizuális kultúra vonatkozásában mondom.
Ön akkor vált híressé, amikor az első hidat befejezte. Igazán mit jelentenek a hidak Önnek?
Lévén a szükség hívta életre, egy híd hangsúlyos, és saját identitással kell bírjon. Miközben a helyi formáktól független, harmonizálnia kell azokkal, átalakítani, kiegészíteni környezetét. Léte nem hagyható figyelmen kívül, s így egy híd, legyen városon belül vagy a tájban, egyre ellentmondásosabbá válik. A hidak energiát töltenek a tájba. Szerintem hidat építeni szimbolikus gesztus, amely egyszerre kapcsolódik az átkelők igényeihez és egy akadály legyőzéséhez. Ezért nagyon fontos a hidak történelme, ami egy aprócska kővel kezdődött, amin egy csendes iramú folyamon léptek át. A modern hidak műalkotások lehetnek – élettel teli elemek, melyek formát adnak a hasznos mindennapoknak.
A Satolas pályázati programban Lyon városa egy olyan épületet kért Öntől, amelyik a régió szimbólumaként működhet. A tervekben hogyan tesz eleget ennek a feladatnak?
Terveink bemutatásakor egy híres festményt (Salvador Dalí: Az emlékezet állandósága című festményének elfolyó óráit) Melting Watches –t használtuk illusztrációnak. A mi épületünk olyan, mint ez a festmény. Ha egyszer látták, nem felejtik el soha. Nemcsak az volt szokatlan, hogy egy regionális hatóság –ez esetben Lyon – nemzetközi pályázatot írt ki, hanem az is, hogy a pályázat nem politikai vagy intézményi épületre szólt, hanem egy óriási középületre, egy TGV állomásra, reptéri kapcsolódással. A kezdetektől fogva evidens volt, hogy egy 1650 láb hosszú és 200 láb széles épületnek bármilyen építészeti kifejezést csak akkor lehet adni, ha azt nagyon jól artikuláljuk. Így jött a két szárny alapzatául szolgáló transzparens központi csarnok ötlete. Négy vagy öt évvel azelőtt, hogy elkezdtem ezeket a terveket, fekete gránitból és rézből csináltam egy szobrot, olyan három láb magasat, háromszögű, eltolt rétegezésű formát. Mindig is úgy tekintettem szobrászi munkáimra, mint az építészetiekre való szellemi előkészületekre. Rájöttem, hogy a fejem egy hátsó zugában még mindig ott van ez a forma. A terveket az emberi szem és a szemöldök hajló ívei ihlették, ez akkor válik egyértelművé, ha oldalról nézzük az épületet. Egy építésznek a szeme a legfontosabb eszköze – a Satolas állomás e tény előtt hajol meg.
És a projekthez kötődő más élőlények előtt is…
Igen, igaza van. Az állomás rézsútos beton támpillére, közel a sínekhez, egy vázlat alapján készült, melyet táncoló alakokról csináltam, kinyújtott karjaik és lábaik a kezeknél és a lábfejeknél érnek össze, így formázva X alakot. Az állomás hatalmas csarnoka kifejezetten egy állat anatómiáját idézi. A tető a központ felett óriási hátgerincre emlékeztet, csigolya-formájú ablakainak sora gerinccé áll össze. Belül körbesétálva olyan mintha egy élőlényben vagy masszív kagylóban járkálnánk.
Vázlatok, szobrok – mind nagyon fontosnak tűnnek egy terv elindításakor.
Ez valóban így van. Egy új munka kezdetén rengeteget skiccelek, gyakran az emberi formától indulok, később a figura eltűnik, de az arányok érintetlenek maradnak. Aztán vízfestékkel kiszínezem a terveket és egy svájci makettépítő elkészíti a modellt. Néha meg szobrokat formázok, általában fémből, kőből, fából. Még ha a szobrokat csak magáért az élvezetért csinálom is, ezek gyakran szolgálnak az épületek előtanulmányaiként.
Az épület, mint műalkotás egyesíti Ön számára az építészetet és a mérnöki munkát. Mi a helyzet a szobrászat-építészet viszonnyal?
Szobraim esetében a természet adja a vezérelveket, akkor is, ha végül csak absztraktan, kúpok és kubusok formájában jelenik meg. A legtöbb esetben az alakzatok az emberi testből indulnak, annak kifejezetten összeillő formáiból. A szobrászatnak nagyon fontos szerepe van építészeti vizsgálódásaimban, pontosabban a szobrászat eszköz a természet tanulmányozására, olyan módszerek kinyerésére, melyek révén sikerül az épületekhez megfelelő formát találni. Ez jól látszik régi megszállottságomban, hogy az épületet, mint egy szemet tervezzem meg. Számtalan szobor-kísérlet megannyi szempontja adta végül a Lyon-i repülőtér és sok más épület alapját.
A lisszaboni állomás tervében szerepel egy egysínű vasút a repülőtérre, üzletek és parkolók. Ez egyfajta elmozdulást jelez nagyszabású kommunális épületek felé?
Lisszabon nagyon régi, gyönyörű város, a barokk kor óta meghatározó urbánus vonásokkal. Kettős sugárút-rendszert hoztunk itt létre és az állomást ezek tengelyére helyeztük. Egy állomásépület kihat a tömegközlekedésre, de a körülötte fekvő városra is. Ha megváltoztatjuk, az a város egészét befolyásolja. Urbanisztikai szempontból hasonlít a zürichi állomástervemre. Beavatkozás a város meglévő rendszerébe; sűrű kontextusba ágyazva. Más eset, mint a Lyon-i, mert az kívül esik a városon és csak csatlakozik a repülőtérhez.
A ’természet empirikus megértése’ révén, a mérnök alkalmasabb az építésznél, hogy tiszteletet ébresszen a táj iránt?
Túlságosan sematikusan gondolkodunk, ha azt hisszük; valaki vagy artisztikus vagy pragmatikus de a kettő együtt soha. Én a szintézis felől közelítek. Számomra nevetséges azt mondani, hogy ’nos itt a körülmények egy művészies hidat tesznek lehetővé, ott viszont egy pragmatikus állomásra van szükség’. Egy, a felszínen banálisnak tűnő dolgot műalkotássá változtatni szemlélet és tehetség kérdése. Egy darab vászon és egy tubus festék önmagukban szánalmas dolgok, de együtt óriási festményt alkothatnak, ami réges-rég túllép az alapanyagokon. Pontosan ezt érzem, ha Frank Lloyd Wright egyszerű tárgyait veszem; egy kivételes művész a legegyszerűbb anyagok révén ihletet közvetít felém, a néző felé. E filozófia révén válnak a munkák örökséggé. Ahhoz szokva vagyunk, hogy egy festményt, mint kulturális üzenet hordozóját és közvetítőjét értelmezzük, de egy állomás vagy egy híd pontosan ugyanezt teheti. Még ha az ember nincs is tudatában környezetének, az akkor is hatással van rá. Fel tud dobni, akár csak egy pillanatra is.
A szintézis természet és technika között központi jelentőségű a munkájában. Pontosan mit jelent Önnek a természet?
Engem a mottó “natura mater et magistra” - a természet egyszerre anya és tanító – vezérelt. Ez irányított minden munkámban. Az ember rengeteget tanulhat a természettől. Igazi szabályokat és metaforákat, ha figyeli az állatokat és a növényeket. Van két vezérelv a természetben, melyek nagyon jól ültethetők át az építészet számára; az egyik az optimális anyaghasználat, a másik az élőlények változásra, fejlődésre, mozgásra való képessége. A mozgás igazán fontos inspirációs forrás számomra. Építettem már fa-formájú szerkezeteket és a terveim sokszor idézik a gerinc formáit. Ezek mögött az ismétlődés elve rejlik. Mindkét esetben ugyanis a szerkezet egyetemes törvényei határozzák meg a formát, vagyis, hogy a törzs mindig vastagabb, mint a korona. Az elv ismétlődése gazdasági hatékonyságot sugall. De ez is jön valahonnan, méghozzá a ritmusból, ami zeneművekben található.
A természet mellett ki tanította Önt építésznek és mérnöknek?
Rajz és festészet tanulása után 17 éves koromban építészeti tanulmányokra jelentkeztem Valenciában. Amikor 1973-ban végeztem, a matematika iránti régi imádatom, illetve a Franco-kormány iránti ellenérzéseim Svájcba vittek, nevezetesen a zürichi Állami Technológiai Intézetbe mentem mérnöki tudományokat tanulni. Itt szereztem meg második diplomámat, majd a disszertációm után – ’A tér kereteinek alakíthatóságáról’ volt a címe- a technikai tudományok doktora lettem. Az alakíthatóság – egy szerkezet arra való képessége, hogy hajlítás, görbítés révén más alakot vegyen fel – azóta is lenyűgöz, meg is jelenik jó pár épületemen. Az Intézetnél tanársegéd voltam. A diákok fantasztikus munkát végeztek a terveim alapján. Egy fánk alakú medencét építettek átlátszó műanyaglemezekből, melyet acélkábelek tartottak magasan a levegőben az iskola kerengője fölött. A medence – szobor voltaképpen – 24 tonna vizet tartott. Diákok, tanszéki dolgozók, de az intézet igazgatója és magam is gyakran felmásztunk a létrán egy mártózásért. Gyönyörű volt. Lentről meztelen testeket láttál, ahogy körbe-körbe úsznak.
Hogyan indult el a saját praxisa?
Ahogy 30 évesen ledoktoráltam, építészeti irodát indítottam Zürichben. Először egyedül dolgoztam, csak a feleségem, Robertina, aki ügyvéd, segített. Iskolai tetőket terveztem, bejáratokat, apróságokat. Később a “Calatrava Valls SA” irodákat nyitott Valenciában és Párizsban. Jelenleg a cég 40 építészt, mérnököt és technikust alkalmaz.
S aztán egy nap a “Calatrava Valls” átkelt az Atlanti Óceánon…
Igen. Építettünk egy galériát Torontóban, és csináltunk egy tervet a New York-i Az Isteni Szent János templomra. Az első megépült terv az USA-ban a Wisconsin-beli Milwaukee Múzeum kibővítése volt 60 000 négyzetméteren. Az 1957-ben megnyílt múzeumot, a Michigan-tó partján álló ’tereptárgyat’ a finn építész Eero Saarinen tervezte.
Russel Bowman, a múzeum igazgatója, aki a több mint 70 pályázat közül az Önét választotta, indoklásában ezt mondta “Olyan építészt szerettünk volna erre a feladatra, aki oda repít minket, amit elképzelni se tudtunk…”
A terv legérdekesebb eleme a zsaluzott tető, amely zárt állapotában egy főkötőre emlékeztet, kinyitva viszont olyan, mint egy szállni készülő madár széttartott szárnyai.
Az építészeten belül, mi a mozgás, a mozdulat jelentősége?
A mozgás új dimenziót ad a formának, életre kelti azt. Ahelyett, hogy úgy gondolunk az épületre, mint valami sziklára, próbáljuk meg inkább a tengerhez hasonlítani, mozgó hullámaival, vagy egy virágra, amelynek a szirma reggel kibomlik. Ez az építészetnek egy új, jóval poétikusabb megközelítése, és én változatlanul ennél maradok.
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2000/2. lapszámában.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
