Bojár Iván András interjúja David Trottin építésszel 2003-ból.
Miért éppen Périphériques?
Mert az építészet olyan dolog, amit szemlélhetünk a szakma középpontjából, de ott van a szakma széle is, amely felület érint más szakmákat és más művészeti ágakat. Ez a külső szél mindig nyitottabb. Mindig úgy gondoltuk, hogy az építészet jelentősége a többi mesterséggel, ágazattal fenntartott kapcsolatokban rejlik. Például a művészetek világával, amihez nagyon közel állunk. Vagy a színházzal, a kereskedelemmel, a mozi világával és valahogy a politikával is. Ezért neveztük el magunkat Périphériques-nek. amely voltaképp két építészeti iroda együttese: Louis Paillard az egyik irodát, én pedig a másik irodát képviselem. Együtt és külön is dolgozunk, a Périphériques pedig amolyan márkanév. Specialitásunk, hogy új módszereket találunk ki az építészet értelmezésére az alkotómunkában, például úgy, hogy egyszer csak feltesszük magunknak a kérdést: hogyan csináljunk meg egy épületet többen? A Café-Musiques is ilyen munkánk volt. Ez egy kisebb koncertterem, valójában három épületből állt. Mindenki megcsinált egy épületrészt, aztán ezeket összeragasztottuk.
A Groningeni Múzeum talán legismertebb hasonló példa.
Igen, az is ilyen elvek alapján épült. Groningen, azt mondanám, amolyan testet öltött alkalom lett. Mi azonban másfajta kutatásokat is végeztünk. Néhány évvel ezelőtt például felkértünk 36 európai építészt, olaszokat, franciákat, spanyolokat stb., hogy tervezzenek olcsó házakat. A házak ára - akkoriban frankban számoltuk - 500 000 frank, azaz kb. 80.000 euró volt, ami nagyon jó ár volt. És ezekből harminc kísérleti, olcsó ház megvalósulóban van Nantes mellett. Mint a filmproducerek, megszerveztük és elrendeztük a dolgokat, majd megépítettük a házakat is. Tehát terveket kértünk az emberektől, majd egy könyv is született ebből, rengeteget eladtunk, és a tervekből egy nagy kiállítást rendeztünk. Ezzel párhuzamosan egy magán megrendelő részére - aki azzal keresett meg minket, hogy szeretne egy nem túl drága házat - a kutatások alapján még egyet építettünk.
Legutóbb a Périphériques egyike volt Velencében a francia pavilon kiállítóinak. Ez valamiféle hivatalos intézményesülést is jelent számotokra a francia építészen belül?
Rájöttünk, hogy manapság az intézményrendszernek szüksége van olyan emberekre, akik képesek egyszerre kapcsolódni hozzá és megmaradni függetlennek. Mi mindig is nagyon jó kapcsolatban voltunk az intézményekkel. Pénzbeli támogatást kaptunk például számos munkánk elkészítéséhez. Együtt dolgoztunk például az "Arc en Rve"-vel is, egy építészeti központtal. Francois Barré is mindig támogatott minket, lehetővé tette, hogy meghívjanak pályázatokra.
Mit gondolnak rólatok az idősebb építészek?
Nagyrészt utálnak minket. Persze nem mindenki! Nem akarok általánosítani. De mivel olyasvalakik vagyunk, akik nem bézs, hanem inkább rózsa-, vagy még inkább harsány színűek, vagyis az építészek számára kialakult tabu témákhoz nyúlunk, ezért sok ellenérzés él velünk szemben. Az, hogy az ember megmutatja a saját projektjeit, az abnormális. Ezek olyan dolgok, amiket eléggé rossz szemmel néznek. Vagy éppen jó szemmel nézik! Mert végül is sokan rájönnek, hogy építészetet nemcsak egyféleképpen lehet csinálni! Hogy ami számít, az a projekt minősége. A mi épületeink pedig igényesek. A francia építészeten belül mondhatni különleges státuszunk van, mert nemigen lehet bennünket behatárolni. Amellett, hogy az építészeti alkotásaink minőségét rendre elismerik, könyvkiadással is foglalkozunk. Szerintünk ugyanis az építészetet ma így kell gyakorolni. Nem elég csak épületeket építeni. Számunkra az építészet elsősorban szenvedély, és szeretünk különböző szinteken dolgozni vele. Szeretnénk az építészetet különböző módokon megmutatni az embereknek, és ebbe ugyanúgy beletartozik az, hogy interjúkat készítünk az építészekkel, mint az építés maga. Azt hiszem, talán mi vagyunk az egyetlen építészeti iroda, melynek saját építészeti lapja van, az IN-EX, amit rendszeresen megjelentetünk. Ez egy lassú folyóirat, de nagyon rafinált! És olyan feladat nekünk, mint egy épületet megcsinálni. Kétévente 17 interjút készítünk, mindenféle emberekkel, Toyo Itóval, Jean Nouvellel stb. Elmegyünk hozzájuk az irodájukba, és elkészítjük az interjúkat, mint ahogy te is csinálod.
Igen láttam, például Dominique Perrault-val, Claude Parent-nal is.
Igen, igen. Építészek vagyunk ugyan, de egyebek mellett eseményeket, kiállításokat szervezünk. Újságírók is vagyunk, filmeket is forgatunk. A várostanulmányok készítése ugyanúgy beletartozik a munkánkba, mint az előadótermek építése. Rengeteg területen dolgozunk, s mindezt a nagy kezdőbetűs Építészet körül. A lapunkban például ugyanúgy bemutatjuk más építészek projektjeit is, mint például a fiatal japánokét. Arról is beszélünk kritikus szemmel, hogy hogyan képzeljük el a modern várost? Nem akarjuk fatalistaként szemlélni a dolgot. Persze ott van Koolhaas nyugtalansága, ami megváltoztatta az építészethez való hozzáállásunkat. Manapság ugyan azt szokták felróni Koolhaasnak, hogy miközben megbélyegez, ő maga nem foglal állást. Mi viszont állást akarunk foglalni a különféle kérdésekben. Számunkra ez a valóság. A város általában. Ez vesz minket körül, és felmerül bennünk a kérdés bennünk: mit csináljunk vele? Próbáljuk meg átalakítani, előállni ötletekkel, megnézni, mik a jó dolgok, és mi az, ami rossz? Szóval egyszerre akarunk építészként fellépni, és építkezések, épületek, ötletek producerei is lenni. És sokkal több a kapcsolatunk külföldön, mint Franciaországban. Sokat dolgozunk japánokkal, amerikaiakkal, svájciakkal, hollandokkal. Szeretnénk nyitottabbak lenni, és ezáltal gyarapodni, új elemekkel bővíteni a látókörünket.
Szóval a Périphériques alapja az azonos tapasztalat, az, hogy ugyanarról a generációról van szó?
Mondjuk, hogy igen. Két irodánk van, és nagyjából ugyanazt a generációt képviseljük. Úgy fogalmaznék, hogy az Europan nemzedéke vagyunk. Europan-pályázatokat nyertünk, és éppen akkor érkeztünk a piacra, amikor már nem volt munka. Volt egy hosszabb időszak Franciaországban, amikor a munkát a középítkezések adták. A fiatal építészek mindenfelé pályáztak, s ha megpályáztak ötöt, abból kettő összejött. Volt tehát egy olyan nemzedék a nyolcvanas években, tíz évvel a mi indulásunk előtt, akik dolgozhattak. Persze utána előfordult, hogy csődbe mentek, de mindenestre volt egy olyan időszak, amikor fiatal építészként is volt munkájuk. Ezután érkeztünk mi.
Nehéz volt a pályakezdés?
A kezdet? Ami elindított minket? Mindenekelőtt építettünk egy kisebb házat, ami egyébként a feleségem szüleinek épült.
Mint Richard Meier, aki a családjának tervezte az első házát. Tehát mi így kezdtünk, Louis-ék pedig egy szintén kicsi épülettel. Ezután döntöttünk úgy, hogy együtt és külön egyszerre dolgozunk. Pályáztunk többfelé, például Németországban is, és ezekből sok mindent megvalósítottunk. Az építészetünk mindig kritikus és kísérletező. Ugyanakkor, ami szerintem nagyon fontos, hogy a mi generációnk tagjai akarnak építeni. Nemcsak tervezni akarunk, nem vagyunk olyanok, mint az amerikaiak, akik számítógépes izéket csinálnak. Minket a termelés, az építés érdekel.
Ez normális.
Igen, elvileg normális egy építész számára, de, hogy is mondjam, van olyan irányzat is, amelynek tagjai talán túl komplikáltnak találják magát az építést, és emiatt inkább az építészetről való gondolkodást választják. Mi gondolkodni és alkalmazni akarunk. Ebben mindig nagyon harciasak voltunk. Megmutattuk, hogy nincs hierarchia a méretekben, hogy ugyanolyan érdekes lehet egy kis ház megépítése, mint egy nagy épületé, akkor is, ha nincs sok pénz rá. Mert azt persze könnyű átlátni, hogy mi volt olyan érdekes Richard Meier számára, amikor azt a nagyon szép házat építette elég borsos áron. Nekünk nem volt ilyen büdzsénk. A kicsi házunk 1 millió frankba került, vagyis olyan 150 000 euróba.
Ez nálunk Magyarországon sem számít kimagaslóan drágának.
Van egy másik olyan téma, ami minket nagyon érdekel: az "extra ordinary"- hogyan lépjünk át a hétköznapiból (ordinaire) a rendkívülibe (extraordinaire). Mert szerintem ez az építészet egyik adottsága, a varázslatosság, hogy egyszerre csak fényt, teret, hangulatot teremt valahol. Három évvel ezelőtt meghívtak egy nagyon nagy párizsi pályázatra, a Quaie Branly-i Múzeumra írták ki, amit végül Jean Nouvel nyert meg. A Művészetek és a Civilizációk Múzeumáról van szó, ami az Eiffel-torony lábainál található. Mi nem egyedül akartuk megcsinálni ezt a tervet, tehát meghívtuk az MVRDV-t Hollandiából, és rettenetesen összetett módon dolgoztunk együtt. Tárgyalni is kellett a dolgokról, mert ezek kemény emberek, mi pedig szintén. Egybekevertük az MVRDV-t és a Périphériques-et, ami végül egy bizarr projektet eredményezett. Egyféle masszív tömb lett, amibe hasadékokon keresztül hatoltunk be, és ami belül egy teljesen hihetetlen világot alkotott, újrateremtett tájakkal. Amit ott felállítottunk, Media Buildingnek hívtuk. A kép technológiáját használtuk fel arra, hogy a padlóra, a falra és a plafonra vigyük fel a videó képet. Ez egy olyan dolog, ami lehetővé teszi a tér megváltoztatását a valós időben. Nincs többé fal, nincs többé plafon, lehet belőle táj, egy arc vagy információk.
Akkor ez a legális kábítószer.
Igen, pontosan, a legális kábítószer! De mégsem eléggé legális, mert nem nyertünk! A miénk egy XXI. századi projekt, nem úgy, mint amelyik nyert, ami inkább huszadik századi. Számunkra viszont érdekesnek tűnik, és Japánban ezért érdeklődnek a munkánk iránt, hogyha megnézzük a dél-koreai, japán városokat. Azon vesszük észre magunkat ott, hogy mindenütt információ van. A "building media" létezik, azzal a különbséggel, hogy ez az információ csakis kereskedelmi jellegű. Nem a kultúráról, nem az emberekért, csakis és kizárólag a vásárlásról szól, telefont, prostituáltat, meg a nem tudom mit, masszázst akarnak általa eladni. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a tervezők, alkotók, érdeklődjenek ez iránt. Nem azért, hogy kritizálják, hogy elutasítsák, hanem hogy átszűrjék magukon, hogy a kódok és a többi alapján próbáljanak építészetet formálni belőle. Mert látjuk, hogy az épület, ami mögötte van, teljesen érdektelen. Végül is egyszerűen az a szerepe, hogy márkaneveket, cégtáblákat és ilyesmiket hordozzon. Ami minket érdekel, az nem a dolog fatalista megközelítése, nem akarjuk csak esztétikai szempontból nézni, és azt mondani, hogy "pfű, ez fantasztikus!", hanem minket az érdekel, hogy ebből kiindulva mit és hogyan használhat fel az építészet.
Van valaki, aki a filozófiai alapokat dolgozza ki?
Mi magunk, négyen. Tágabb értelemben 12 személyből áll a Périphériques. 12-15 fő. Négy vezető építész van, a többiek pedig munkatársak, akikkel együtt dolgozunk. A munkánk célja a fogalmi elrendezés, miközben ez teljesen összefügg azzal, amit csinálunk: rendkívüli dolgokról beszélünk, és egyszerre csak olyan házakat építünk. A Building Media kapcsán például a mangát tanulmányozzuk.
A mangát? Hogyan jön ez az építészethez ?
A manga zseniális dolog. Több is van, például erotikus is van nekem belőle! Nagyon érdekesnek tartjuk ezt a képi közlési módot, ami a fiatalok között, a videóval, a számítástechnikával egyre inkább elterjed. Nagyszerű dolog, hogy az információt oldalakon keresztül tudjuk olvasni, rengeteg kis ablakkal, több történetet követve egy oldalon. Minél öregebb az ember, annál nehezebb, minél fiatalabb, annál könnyebb a mozdulatlan és a mozgó dolgok kezelése. Ezért is szeretnénk olyan épületeket tervezni, ahol a homlokzat mozog. A manga kapcsán pedig a legfontosabb, hogy tetszenek a grafikusok, mert mindig meglepnek, képesek például a megrendelőnek három különböző borítót is ajánlani ugyanahhoz a könyvhöz. Mi, építészek viszont, ezt nem tehetjük meg. Ha minket felkérnek, hogy tervezzünk egy épületet, akkor nekünk csak egyetlen válaszunk lehet.
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2003/2-es lapszámában.
Ez a cikk nyomtatásban is megjelent az Octogon magazin 29 - 2003/2. lapszámában
A lapszám tartalmából:
Megnézem Előfizetek
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
