Hétvégi ház az Arendsee partján.
Épület és ember kapcsolatában a természet mindig meghatározó módon jelent meg. Ahogyan az évszázadok során az ember kezdett eltávolodni a természettől, ezzel összefüggésben magától értetődően az építészet is megszakította általános szövetségét a környezetével. A hely által determinált architektúra képe megkérdőjeleződött, bizonytalanná, illetve felfüggeszthetővé vált. Természetesen ez az elszakadás nem jelentkezett totálisan, csupán a genius loci figyelembevételének kötelezettsége lett esetleges. Az Arendsee partján fekvő hétvégi ház azonban annak példája, hogyan lehetséges egy környezetbe illeszkedő. épületet megalkotni.
Fotó © Jens Rötzsch
2008-ban, alig két éve valósult meg a Pfeiffer Architekten terve, és épült fel az a közel 80 négyzetméter alapterületű ház, amelynek deklarált célja az volt, hogy elrejtőzzön, belesimuljon a vízparti helyszín növényvilágába, színeibe, formáiba, szellemiségébe. A(z) (érintetlen) természet dominanciája nyilvánvaló módon mutatkozik meg, ha erre az épületre pillantunk; mind a formavilág, mind az anyaghasználat arról a szándékról tanúskodik, hogy a tervezőiroda (szinkronban a megrendelővel) fontos szempontnak tartotta a környezeti elemek elsődlegességét. Két elem uralkodott a belső térrendezés tekintetében: az elrejtés és a láttatás.
Részint egy családi hétvégi házról beszélünk, amelynél rendkívül fontos, hogy olyan intim terek jelenjenek meg, amelyek lehetővé teszik az egyén számára a személyes viszonyok megélését, az elvonulást (kivonulást?); részint ha az épület elhelyezkedését tekintjük, a tóparti látvány, illetve a természet eredendő szépségének megélése nyitott térrendezést kíván. Ezt a kettősséget sikerült maradéktalanul megvalósítani, hiszen a hátsó homlokzat lőrésszerű ablakai a hálószoba számára biztosítják a fényt, de a külső szemlélő számára eltakarják a belső teret.
Fotó © Jens Rötzsch
Az egy térben megjelenő nappali-konyha-ebédlõ viszont az első homlokzathoz kapcsolódik, amely egybefüggő üvegfelülettel nyílik a tópartra, így a nappali tevékenységek nagy részét mintegy a természettel, a környezettel hozza összefüggésbe, szimbiotikus kapcsolatba. Külső és belső tér egybejátszatása önmagában még nem feltétlenül dinamizálja az épületet, de a natúrával egybekapcsolva, annak minden mozdulatával és mozdulatlanságával együtt mind a tapasztalat, mind pedig a gondolatiság értelmében termékeny megoldás.
Fotó © Jens Rötzsch
Szót kell még ejteni a ház külső burkolatáról, hiszen a tetőszerkezet szinte észrevétlenül alakul át oldalfallá, nincs egyértelmű határvonal, az egyik funkció átúszik a másikba (a hullám-imitáció impozáns válasz a víz mozgásformájára). A külső faburkolat szintén a teljes épületet lefedi, egyfajta fazsindelyes megoldás, amely a környező fák kéregszerkezetének retorikáját viszi tovább. Nem csupán befed, hanem a ház megfelelő hőháztartását is elősegíti, hiszen nyáron a környező fákkal együtt természetes védelmet nyújt a közvetlen napfény ellen.
Téli hónapokban a passzív napenergia, valamint a nappaliban elhelyezett fatüzelésű kályha biztosítja a meleget. Minden megoldás – megemlítve az architektúra felfordított csónakszerű formavilágát – annak érdekében történik, hogy a ház minél jobban illeszkedjen, simuljon bele környezetébe, nem felborítva, hanem mintegy kiegészítve ezáltal a környezetben fellelhető természeti körülményeket. Egy (régi?) rend sokszor már elfeledett emlékét hozza vissza – mindenféle illuzórikusságtól mentesen.
Szöveg: Kovács Péter
Építész: Pfeiffer Architekten
Fotó: Jens Rötzsch
Tervezőiroda: Pfeiffer Architekten
Tervezői kontakt: www.pfeiffer-architekten.de
Össz-alapterület: 78 m2
Tervezés és kivitelezés: 2007-2008
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON 2011/1. lapszámában
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
