Talán az egyetlen nő, aki be tudta verekedni magát a sztárdesignerek maszkulin világába. 2000-ben a német Arkitektur & Wohnen folyóirat „Az év tervezőjé”-nek választotta.
Szöveg: Ada Sturbinetti
Talán az egyetlen nő, aki be tudta verekedni magát a sztárdesignerek maszkulin világába. 2000-ben a német Arkitektur & Wohnen folyóirat „Az év tervezőjé”-nek választotta. Sokszínű, érzéki világában az anyag- és formaválasztás mindig otthonosságot, lágyságot sugall. Minden bútorán érződik az a bensőséges viszony, amit csak egy nő tud kialakítani életünk lakótereivel.
Ada Sturbinetti: Milyen tényezők alakították, árnyalták az ön pályáját? Hogyan jutott el az avantgárd mozgalmaktól a nagyvárosi szubkultúráig?
Mindent a kíváncsiságomnak köszönhetek. Egyetemistaként fel akartam fedezni, mi minden történik ebben a szakmában. Amikor a diplomamunkámat készítettem, nem voltam más, mint egy a még fejlődőben levő tervezőegyéniségek közül, aki azonban nem a hagyományos értelemben képzeli el az építészetet. Csodálatos kezdeményezésekre bukkantam szerte a világban, amelyeknek országonként más és más jellegzetességei voltak: ilyen volt a body art Ausztriában, az építészeti utópia Svájcban, és sorolhatnám. Egyvalami hajtott előre, a kíváncsiság.
Egész pályámnak ez a vezérfonala. Ekkoriban alakult meg Milánóban az Alchimia műhely, amely túl kívánt lépni a ’60-as években elterjedt klasszikus tervezés módszerein. Az itt folytatott kísérletek nyomán vetődött fel, hogy kisebb munkákban is lehetne finomítani az eddigi eredményeket, nagyobb vállalkozásokon belül. Ezekben az években kezdtem Abet Laminatinak dolgozni, a legrégibb megrendelőmnek; ennek a korszaknak a termékeit, színeit, textúráit ma is gyakran alkalmazom. Kezdtem felfigyelni arra, hogy mennyi érték vár a magamfajta kísérletező kedvű építészre külföldön is. Így jött az ötlet, hogy bútorokat is tervezzek, méghozzá úgy, mintha divattárgyak lennének, egy-egy kollekció darabjai. És nagy szerencsémre találkoztam Giulio Cappellinivel, akinek támogatásával alapíthattam meg a „Mondo” ügynökséget, ahol a legkülönfélébb elképzelések alapján dolgoztunk; a tervezés mellett lassanként a styling is helyet kapott. Egész kollekciókat hoztunk létre, nem pedig egy-egy darabot. S egy szép napon különc ötletem támadt: miért ne hívhatnánk segítségül projektjeinkhez a kézművesipart is?
Design és kézművesség — hogyan értelmezi e két műfaj kapcsolatát a munkáiban? Melyiknek tulajdonít nagyobb szerepet?
Ahogy jártam-keltem a világban, nagyon kifinomult kézműves eljárásokat fedeztem fel. Elkezdtem tehát egyfajta kapcsot létrehozni a kézművesség hatásai és a nagyipari módszerek között — anélkül, hogy az egyik fölébe kerekedett volna a másiknak. Hogy a két műfaj miképpen befolyásolja egymást a munkáimban, az esetenként eltérő.
Mely alapanyagokkal dolgozik legszívesebben?
Szeretem az anyagot. Abban, amit csinálok, alapvető szerepet játszik az anyag, állandóan újabb és újabb anyagok után kutatok, hogy minél szokatlanabb kombinációkat állíthassak elő. Mindenfajta anyagért rajongok, és mindegyikért más miatt. Szeretem a mesterséges, ipari anyagokat, amelyek szerkezetileg jellegüknél fogva könnyen alakíthatók, ellentétben a természetes anyagokkal. A természetes anyagokat éppen azért szeretem, mert annyira különböznek egymástól. Mesterséges úton olyan eredményt is előidézhetünk, amilyenről tavaly még nem is álmodtunk: elég, ha a laminált anyagokra gondol. Az ipari eljárásokat a végtelenségig lehet variálni. A természet anyagai konstansabbak, pedig nincs két egyforma fadarab. Mindkét területnek megvannak a maga vonzó tulajdonságai. Szívesen fedezek fel újabb és újabb technikákat a már nagyon is ismert anyagok feldolgozására. Ebben egy kicsit nehézkes vagyok: nehezen tudok dönteni, és mindig bajba kerülök, ha le kell mondanom valamiről.
Mi adja egy projekt alapvonalait: egy ötlet, egy vázlat, a megrendelő igényei?
Valóban szükségem van egy múzsára, amely, ha úgy tetszik, a tervezet esszenciája. Ez nem feltétlenül a megrendelő, mindenesetre egy kiindulópont, amelyből létrejön valami, ami megint másnak a forrása. Egy ilyen segítőtárs jelenléte — akár a valóságban, akár a fejemben — nélkülözhetetlen ahhoz, hogy el tudjak indulni. Ha éppen nincs semmi dolgom, akkor sem rajzolok, hanem olvasok.
Az Arkitektur & Wohnen című német folyóirat, amely 2000-ben önt választotta meg „Az év tervezőjé”-nek, azt írja, hogy az önnek nincs könnyen beazonosítható stílusa, hiányzik egy kapocs. Egyetért ön ezzel?
Az én számomra mindig is a kíváncsiság, az ihletforrások felfedezése volt az Ariadné fonala. A forrásoknak tehát, amelyekből dolgozom, szükségképpen egymástól teljesen eltérő jellegzetességei vannak. Ezért ilyen különbözőek a tervrajzaim.
Milyen szerepet tulajdonít az ön által tervezett tárgyaknak? Mi történik, ha belépünk egy szobába, és ránk köszön egy Paola Navone-féle bútor?
Amit csinálok, az nemcsak funkcionális igényeket elégít ki, hanem kifejez álmokat, vágyakat, érzéseket is. A funkció másodlagos: fontosabb az energia, amit az adott tárgy kibocsát magából. Imádom viszont a tiszavirág-életű projekteket, amelyek egy éjszaka alatt megtervezhetők, és gyorsan lecsengenek. Nagyon szeretek bemutatókat, kiállításokat rendezni, amelyeknek egy hét múlva már vége is.
Ha már itt tartunk, szeptemberben ön rendezte a „Alkotóportrék” című kiállítást a Pitti Immagine Casában.
Minden évben felvetül egy téma, egy tendencia. Idén olyan kézműves munkákat kerestem, amelyek erős stílust képviselnek. Olyan, kézzel formált műalkotásokat, amelyekben a tradíción van a hangsúly. A válogatásban a különlegesség, az eredetiség volt a legfőbb kritérium.
Azt mondják, hogy a minimalizmus kora lejárt, hogy mostanában a revival és a tömegkultúra felé tendálnak a művészetek. Milyen jelei mutatkoznak a változásnak a kortárs designban?
Ma már kicsit nagyobb a tervezők mozgástere. A minimalizmus mindannyiunkat „megfertőzött”, és önfegyelemre szorított, ami nem feltétlenül tett jót az önkifejezésnek. Hogy hova tart ma a design, azt nem tudom, remélem, hogy sokfelé tart. A lényeg az, hogy mindenki picit szabadabb lett. Van, aki neobarokk díszletbe csomagolja a mondanivalóját, mások a popkultúra ösvényeit fedezik fel újra, megint mások a felismerhetetlenségig átalakítják a minimalizmust, amihez meg is vannak a feltételek ebben a mindennapoktól olyannyira elütő stílusban.
Rengeteget utazik, valósággal nomád életet él. Van olyan kultúra, amely erősebben befolyásolja?
Nincs. Szeretem a rugalmasságot, szeretem otthon érezni magam különböző szituációkban. Ez számomra a természetes életforma, nem azért élek így, mert ezt választottam. Én nem elégszem meg egyetlen kultúrával; ha muszáj döntenem, a sokfélére voksolok.
Van valami, amit még nem alkotott meg, de szeretné kivitelezni?
Egy varázslatos szálloda, amelyben minden elképzelésemet egyszerre valósíthatom meg.
A cikk nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazinban 2001-ben.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
