2009/05 0
 

A különbözőség poézisa - Boris Podrecca

Vérbeli közép-európai polgárnak titulálják a Belgrádban született, zágrábi és trieszti gyökerekkel rendelkező, 69 éves építészt, Boris Podreccát. Velencében apróbb, Bécsben egy 32 fős műtermet vezet, miközben nápolyi metróállomást, zágrábi városközpontot és a világ legnagyobb kiállító épületét tervezi Franciaországban. Anti-sztár, aki tudományos munkássággal, kutató hozzáállással vált a régió egyik legmeghatározóbb tervezőjévé. Profán építészetről, Plecnikről mint apaképről, egyik legkedvesebb barátjáról, Esterházy Péterről, turbó-kapitalizmusról, focista, szobrász és szakács múltjáról is mesélt a kacifántos életutat bejárt építész – déliesen szenvedélyes, nyitott és őszinte hangvételben. Az interjút Szépvölgyi Viktória készítette.

fotó © Boris Podrecca

Úgy tudom, 1982-ben volt egy kiállítása Budapesten. 

1982-ben? Az évszámra nem emlékszem pontosan. 

Igen. Akkor járt ott utoljára?

Akkor. Aztán párszor érintettem Budapestet, úton Belgrád felé. Megittam egy kávét a Gerbeaud-ban. Évekkel ezelőtt beszélgettem is ott egyet a neves történészükkel, John Lukaccsal és a budapesti kiállításom idején Fischer Józseffel, az építésszel. De Bécs valahogy elszigetelődött Budapesttől. Talán mostanában változik a helyzet. Amúgy két magyar szakmabelit ismerek még: Moravánszky Ákost, aki Zürichben tanít és Makovecz Imrét, aki népies házakat tervez, és onnan származik, ahol a Zsolnay gyár is működik, Pécsről. 

Gondolt rá, hogy részt vegyen az utóbbi néhány év nagyobb pályázatain, mint a Városháza vagy a Kormányzati negyed?

Fiatal koromban több ilyen nyílt felhíváson is részt vettem. Mivel az utóbbi években rengeteg a munka, inkább meghívásos pályázaton indulunk. Nem így Egeraat! Okos, szerencsés fiú. Egy orosz lányt vett feleségül, aki ismerte a helyi befektetők nagy részét. Egyébként szerencsés helyzetbe kerültünk, mikor leomlott a berlini fal. Bécs addig Európa határát jelölte, mára a kontinens centrumaként definiálják, így temérdek feladat érkezik új helyszínekről, mint Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Csehország és Szlovákia. A megbízásaink 50%-a ebből a régióból származik. Korábban nem akadt beruházó, aki ezekbe a bizonytalan helyekbe akart volna pénzt fektetni. Medalionokat aggattak rám a szocialista érában, kaptam érmet, amiért megrendeztem a Pompidouban a Plecnik kiállítást, szinte bármiért kitüntettek, miközben senki se adott építészeti megbízást. Úgy festettem, mint Brezsnyev meg az orosz generálisok. De végre eljött az idő, hogy építhetek ezeken a területeken!

Talán épp azért találják meg Önt nagyobb arányban a szlovén, horvát, szerb megbízások, mert a beruházók és városvezetők tudják, hogy innen származik. 

Valóban. Anyám trieszti, én magam Belgrádban születtem. Apám akkor attasé volt I. Alexander király mellett. Triesztben nőttem fel, ami egyszerre mediterrán és közép-európai város. Történelmi rétegek sokasága rakódott egymásra ezen a vidéken: egyszer kommunista, máskor liberális, aztán fasiszta, majd demokratikus... Háromnyelvű közegben cseperedtem és ma hét nyelvet beszélek. 

fotó © Boris Podrecca

Mi az identitása?

Minden vonzalmam ellenére, nem érzem azt, hogy Szerbia lenne az anyaföld. Osztrák útlevelet használok, de a viszonyítási pont, ami alapján meghatározom magam, nem egy nemzet, nem egy város és nem is az első szerelmem vagy egy erős anyakép, hanem egy táj: a Trieszt körüli karszt vidék! Mikor autózom Bécsből a tengerhez, elérem ezt a fehér, foltos, lukacsos terepet és egyszerre érzem a bizsergést a zsigereimben, a lábujjamtól a gyomromon át: hazaértem! Nincsenek nemzeti érzéseim, helyette régiós, kulturális ragaszkodás él bennem. 

Milyen célt szentesít azzal, hogy döntően erre a vidékre tervez? 

Szeretném lefedni a közép-európai térséget. Ez az én életre szóló programom: archi-kulturális és nem csak archi-tektonikus megközelítéssel végezni a munkám. Elutasítom a sztár-allűröket, mikor eszperantóul szól az építész a közönséghez!

Hogyan reagál építészként arra a borzalomra, ami a balkánt érte, a bombázásokra, háborúra? 

Egyrészt mélyen érint, mint minden más civil embert. Az építészet azt jelenti, némaság, egy paszpartu! Stabil és független dolog. Nem tudok elképzelni egy nagy dobozt, ami csúfolódik, marháskodik. Emberi képesség a mozgás, szeretet, ölés, és az építészet e mögött húzódik meg, csendben figyel. Időnként persze, a stílusán át elárul valamit a Sztálin éráról. Gondoljon bele, bokáig borított utcákat a vöröslő vér a francia forradalom idején, mikor tömegeket öltek meg nap mint nap guillotine-nal, miközben az építészet soha nem volt annyira fehér és klasszikus, mint ebben az időszakban! Ha azt kérdezi, hogyan reagálok építészként, hát, nem ilyen direkt módon. Munkát adok például a Jugoszláv területről jelentkezőknek. Egy évet dolgozhatnak nálam. 

Két napja jött vissza Moszkvából. Úgy látszik, az említett régiós határok mégis kezdenek kinyílni megbízásait tekintve. 

Igen, a globalizáció elkerülhetetlen. Eluralkodott rajtunk a „turbó-kapitalizmus”! Az építészet márkává degradálódott. Ha Ön mondjuk késgyártó volna, aki sikerre vágyik, mit tenne? 

Mit?

Elmenne Gehryhez vagy valami hasonló sztárhoz, és arra kérné, tervezzen olyan gyárépületet, ami több kilométeres távolságból, jól láthatóan feltűnik mindenkinek a sztrádáról. Egy Miki egeret, ami játssza a maga one-man-showját és közönségesen kérkedik az útszélen. Az építészet tehát segítségére lehet egy termék piaci bevezetésének. Ez a szisztéma termelte ki a sztárépítészeket. Közben a kedves kollégák teljesen elvesztették a kapcsolatot a szociális problémákkal. Vészesen fogynak a vöröskeresztesek! Engem ez rettentően zavar. Nem is értem Hadidot, aki mindenhová ugyanazt építi, kulturális és tradicionális misszió nélkül. Képletes példával élve, maga ül itt szemközt, és rám figyel, igaz? Istenem, egy csodálatos nő! Mi a fenének bámulnék ki az ablakon és fordítanám el a fejem, ha a szemébe is nézhetek, gyönyörködhetek magában?!

fotó © Boris Podrecca

Gyakran tervez köztereket. Miért fontosak ezek a feladatok?

Eddig 33 teret terveztem. Lényeges téma, hiszen a köztér az a hely, ahol a társadalom minden rétege találkozik. Az olaszoknak például a nappalijuk a piazza. Megteremti a szemtől szembe kommunikáció lehetőségét, amitől egyre inkább megfoszt az elektronika térhódítása. Hangsúlyoznám, hogy nem merkantilista célra tervezek. Senki ne akarjon pénzt csinálni ebből! Mióta lehetőség van PPP konstrukcióban megvalósítani ezeket a beruházásokat, lecsillapítok minden éhes befektetőt. A várost képviselem és meggyőzöm a cápaként falni vágyó beruházót, hogy fogja vissza az étvágyát. 

Mi fogja meg leginkább ebben a közép-európai régióban?
 
Saját színe, szaga van. Petrarca mondta, hogy: „csukd be a szemed, és tapasztalj a szaglásoddal! Mondd meg így, hogy Sienában vagy Arezzóban állsz-e!” Ahhoz, hogy értsd mi a kontextualitás, ebben a régióban kell, hogy dolgozz. Dubaiból, Montreálból ez nem jön át. Dubai építészete a gyorsírás művészetének magasiskolája, egyenesen szintetikus! Borzasztó! Az ott élők most jöttek ki a sátorból. Nincs más kontextus, így a közeget az építész határozza meg. Narcisztikus egy lét! Holmi habostortácskákkal teleszórni a világot, anélkül, hogy megnéznénk hova? A legtöbben azt figyelik, van-e stílusod. Én bizony nem akarom, hogy a népek felkapják a fejüket egy-egy ház előtt andalogva: „nézd, itt egy Boris Podrecca”! Nem! Podrecca a munka mögött van. Ő a gondolat. Mikor egy kritikus méltatta egy kiállításomat, azt mondta: „a különbözőség poézisa”. Ha végigtekint a munkásságomon, nem lehet biztos benne, hogy ugyanattól az építésztől származik-e minden eleme. Shakespeare írta a világ leggyönyörködtetőbb tragédiáit, ahol az emberek halomra gyilkolják egymást és remek komédiákat is, melyben férfi és nő összeölelkezik a happy-endben. Márai Sándor Naplójában is hasonló hozzáállást találni és az orosz zeneszerző, Alfred Snitke is írt erről, polystylism címmel. Az intelligencia a munkába van belekódolva, nem belém, a szerzőbe. Én csak egy karmester vagyok építészként.

fotó © Boris Podrecca

Talán épp ezért tud ennyire sikeresen historikus kontextusban dolgozni.

Bizonyára. Építészi pályafutásom elején rengeteg teoretikai munkát végeztem, ma is sokat írok. A tehetség csupán 20%, további 40% misszió tudat kell, hogy meggyőzz beruházót, hatóságokat, fejtegetésekbe bonyolódj, és a fennmaradó 40% a kemény munka. Nálunk délelőtt 11-kor szinte lángra kap az iroda, annyira aktívan dolgozunk. Mégsem működünk technológia által vezérelt gyárként, mint Fosterék. Műterem a megfelelő szó erre. Szombaton, vasárnap is bent vagyunk, nap közben viszont két óra is lehet az ebédidő. Több kolléga úszik ilyenkor a szomszédos strandon. Nem megyek évente kétszer a Maldív-szigetekre és ugrándozom a pálmák alatt. Van egy stúdióm Velencében, de ha ott vagyok, szintén dolgozom. Járom az építkezést, és a helyi lakásomban alszom. Ez az összes luxus, amit megengedek magamnak. Szlovéniában van még egy otthonom, mert ott egy teret tervezek, és nem volt pénze a városnak a honoráriumra, így adtak egy lakást fizetségképp. Nem tudom, hogy mi a munka, ugyanis ez a hobbim is. Ha hétvégén egyedül maradok, rajzolok, nézegetem a terveket, maketteket, gondolkodom. Ez a ház, melyben ülünk, egy ipari épület volt, elektronikai gyár. Az alsó három szinten találhatók az irodák, fölötte a lakásom és a legfelsőn a vendégszoba. Itt élek! 

Hogyan működik a családi élete e mellett?

Hibátlanul! Feleségem müncheni, szintén építész, de nem dolgozik velem. Saját irodát vezet. Családi témákba nem visszük bele a munkahelyi építészeti problémákat. A lányom 29 éves, és sikeres formatervező. Fiam, Emilio most végez építőmérnök szakon, és ő is nagyon tehetséges. Mindenkit a saját rögeszméje hajt. Akad, hogy közösen utazgatunk, járjuk az épületeket és kommentáljuk, de ez minden. Függetlenül élünk.

Szobrászkodik még?

Messziről kezdem. Kiállhatatlanul rossz gyerek voltam a gimnáziumban. Festésben és sportban viszont a legkiemelkedőbb. Versenyszerűen fociztam, mint a maguk írójának, Esterházynak a testvére. Esterházy jó barátom, úgyhogy sokat hallottam erről. Csatár voltam. 25 éves koromig Olaszországban játszottam a Triesztnél, majd a bécsi csapatnál, az első ligában. Közben szobrászatot tanultam. A mesterem Kandinsky és Moholy-Nagy növendéke volt. Ő lett a második apám, aki végérvényesen megfertőzött a művészet vírusával. Mikor átigazoltam Bécsbe, döntenem kellett: foci, tehát szigorú sportolólét vagy művészet és vele az éjszakázás, csajok, pia, egyszóval, bohém élet. Nehéz döntés előtt álltam, mert az olaszországi edzőm visszahúzott – aki egy kiváló magyar zsidó ember volt, Guttmann Béla. 

Foci és szobrászat. Hogy kerekedett ki ebből az építészet?

Ismét egy különös kanyar következett. Gondoltam egyet és kimentem Svédországba, ahol pincérként dolgoztam. Azt kérdezte egy olasz az étteremben, hogy meddig maradok. Azt feleltem, hogy fél évnél nem többet, mert le kell diplomáznom. „Túl jó vagy te pincérnek!” – mondta. És azt tanácsolta, hogy végezzek el egy szakács gyorstalpalót. Nekem aztán annyi közöm se volt a konyhához, hogy tükörtojást készítsek. Mindent megcsinált anyám. Végül nekifutottam a tanfolyamnak és rövidesen Stockholm legelegánsabb és legnagyobb éttermének a konyháján dolgoztam, mint chef asszisztens. 

fotó © Boris Podrecca

Tehát szakács kitérő is volt. Ezek után végképp nehéz elképzelni, hogyan lett építész.

Szobrászként az izmokkal foglalkoztam. Két és fél év után besokalltam, mert úgy éreztem, hogy az ábrázolt tárgy vagy személy és köztem távolság van. Ez persze kulturális különbségek szerint változó: a mediterrán embereknél 60 cm, a közép-európaiaknál 80-90 cm, Oslóban vagy Helsinkiben 1,5 m. A tér idegi rendszeréről gondolkodtam. Foglalkoztatott, hogyan hidaljam át a teret, hogyan tolmácsolhatnám, értelmezhetném. Ekkor fedeztem fel az élet immateriális elemeit, és ezen keresztül eljutottam az építészethez. Eleinte emlékeztetnem kellett magam, hogy az építészet nem művészet, hanem egy intelligens kompromisszum, ami ugyan magában hordja a művészet visszhangjait és reflexióit, de ennél sokkal profánabb. 

Hogy érti azt, hogy az építészet profán?
 
A galamb rápiszkíthat a házra, amit tervezek, viszont egy múzeumban egy Van Gogh képet senki sem pisilne össze. Az építészet lehet mocskos, lerombolhatják. Ha szeretnél megszakítani egy kultúrát, lebombázod Drezdát vagy Budapestet! Az építészetnek megvan az az óriási ereje, amivel képes ideológiákat interpretálni, gondolatrendszereket, akár hatalmat kifejezni. Persze ha feltenné a kérdést, hogy mi lennék a következő életemben, azt válaszolnám, gyógyszertári eladó. Mert ha bemegy egy panasszal, és kap rá egy kék gyógyszert, eszébe se jut vitát nyitni arról, hogy pirosat szeretne. Elégedetten távozik. Az építészetben mindenki magyaráz, hogy mi lehetne jobb. Gonoszság és viták övezik, de ettől még gyönyörű, kiváltságos foglalkozás. 

Moravánszky Ákos írt róla, hogy megjelent a ’70-es években egy generáció – köztük Önt is ide sorolva –, akik nem a modernistákhoz nyúltak vissza, hanem a századforduló nagy karaktereihez, mint Adolf Loos vagy az Ön esetében Plecnik. 

Az egyetemi professzoraink a modernisták hívei voltak. Tiltakoztak, mikor Otto Wagnerről vagy bármi olyanról beszéltünk, ami számukra régmúlt. Majd a posztmodern elterjedésével megjelent az igény a hagyományok, a lakóhely, a saját város története és a személyes történelem iránt. Nem volt könnyű dolgom nekem sem az identitásommal. És valahogy felfedeztem magamnak Plecniket, aki ugyanebből a geográfiai háttérből származott és ugyanazt a nyelvet beszélte, mint én. Kiváló építész volt. Beleszerettem mindabba a hihetetlen anyagba, amit Bécsben épített. Reggel megvédtem a diplomámat, és még aznap este megnyílt a világ első Plecnik kiállítása, amit én szerveztem. Kicsit apa-fiú kapcsolatot éreztem Plecnikkel. A „nagyapánk” pedig Gottfried Semper volt, mondhatni, semperi építésznek is tartom magam. 

Mi a helyzet ma az egyetemen? Ön, mint több kontinensen megfordult professzor, hogy értékeli a mai diákokat?

Sajnos nem él már kíváncsiság a diákokban a történelem iránt, nem akarnak neveket hallani. Csak a látványtervek izgatják őket, az ikonok, a rajzolás procedúrája. Én akartam Corbusier-nél dolgozni, de addigra épp meghalt. Elmentem az irodájába és megnéztem a skicceit. Elkezdett élni a néző képzeletében, hogyan is festene, ha megépülne. Mikor láttam a kész házat, felért egy orgazmussal! A rajz pedig a Campari volt a vacsora előtt. Zaha Hadiddal is az a baj, hogy lényegesen pikánsabb és erotikusabb a rajzanyag, amit készít, mint a megvalósult házai. Az én időmben a skicc volt a kezdtet és a kész épület lett a happy-end. Ma a számítógépes, kápráztató látványtervek jelentik a happy-endet, és onnantól senki sem jár ki az építkezésre. Nekem az egyik legboldogabb folyamat, mikor látom a helyszínen növekedni a házat, amit terveztem. Élvezem, hogy minden nap tanulok valami újat, és ráébredek, hogy nem tudok semmit. Olyan, mintha alig tettem volna le az asztalra valamit. Nem nézek visszafelé, csak előre. Ezért nem emlékszem a magyarországi kiállítás pontos évére sem. Amint retrospektív módon gondolkodsz építészként, elvesztél. Fájlalom persze, hogy eddig nem adatott meg, hogy mecsetet tervezzek vagy stadiont – pedig sportemberként erre nagyon vágyok.

Az interjú nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2009/5. számában.


 

MAGAZIN

MUTASS TÖBBET

építészet

design

tér

trend

SZERKESZTŐI AJÁNLAT

2016 január 19.

Ikrek hegye - Családi házak Budapest szélén

Az ikerség inkább erős kapcsolatot feltételez, mintsem egyformaságot, ha létezik egyáltalán az építészetben vagy az életben egyformaság. 

Telepi srác - Családi ház Kelenvölgyben

Szokott sétám közben szemet szúrt egy különös, érdekes épület: a környék szorosan egymás mellé épült családi házaitól merőben eltért.

2015 december 02.