Lakáskultúra egy történész-lakberendező szemével | Hungarian Objects 1. rész – Vörös Kati

Mi történik, ha egy építész személyes magazin-gyűjteménye egy történész-lakberendező kezébe kerül? Avagy: ne csak nézegessük, de lássunk és értsünk is meg, s fedezzük fel közösen a szocializmus tér- és tárgykultúráját!

• Szöveg: Mayer Kitti
• Olvasási idő: …

Márciusban bepillantást nyerhettünk az egyre népszerűbb Hungarian Objects Instagram-oldal keletkezéstörténetébe, amikor is a projekt megálmodója, a Paradigma Ariadné építész stúdió egyik alapítója, Csóka Attila Róbert mesélt nekünk a szocialista otthonok, terek és tárgyak iránt érzett rajongásáról. A korszak kedvelőiként úgy döntöttünk, közelebbről is „belelapozunk” Attila archívumába, s azt megmutatjuk mások szemüvegén keresztül. Háromrészes mini sorozatunkban interjúalanyaink véletlenszerűen kapott cikkekkel, képekkel találják szembe magunkat, mi pedig kérdéseket intézünk hozzájuk. Íme a sorozat első része, Vörös Kati történész-lakberendező tolmácsolásában.

Mindegyik Attila által kiválasztott Lakáskultúra cikk a hetvenes évekről tudósít: van közte házgyári két és fél szoba-hallos lakás, építész tervezte-építette ikerház, lejtőre épült társasház. Te egyszerre kétféle „szemüvegen” keresztül nézel ezekre a cikkekre: egyrészt mint lakberendező, másrészt mint történész. Mit látsz ezeken a magazinhasábokon?

Vörös Kati: Történészlelkű lakberendezőként gyűjtöm és rendszeresen lapozgatom a két világháború közötti időszak és az államszocializmus korszakának lakberendezési irodalmát. Minél többet olvas az ember, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy nincs új a nap alatt. De a múlt kiadványai nemcsak rácsodálkozásra jók, hanem érdekes designtörténeti összefüggésekre, sőt ma is érvényes, újnak ható ötletekre bukkanhatunk. Egyik fontos inspiráció- és információforrásom az 1965-ben alapított és 1967-től rendszeresen megjelenő Lakáskultúra, amelynek első három évtizedének – egy hajdani hű olvasó által akkurátusan beköttetett – lapszámai mindig a kezem ügyében vannak. A kedvencem az 1965 és 1970-es évek vége közötti másfél évtized, amikor a háború után domináns skandináv design hatása volt leginkább tetten érhető a magazin anyagaiban.
 

Az Attila által választott cikkekben bemutatott lakások is ehhez az időszakhoz kötődnek. Építészeti megoldásaikban, térhasználatukban, bútorzatukban kiemelkednek nemcsak a korszak átlagából, hanem a Lakáskultúrában bemutatott legtöbb otthon közül is. Nem véletlenül, hiszen egy kivételével  mindegyiknek építész volt az egyedi igényeket figyelembe vevő tervezője, illetve lakója. Bár az 1970-es évek közepén lettek publikálva, a lakások az előző – a klasszikus modernizmushoz visszanyúló – bő évtized termékei.
 

A Hofer Miklós és Kuba Gellért által a Zsemlye utcában felépített, terméskővel borított ikerházat találom a legérdekesebbnek. Leginkább azt, hogy egy ilyen épület csendben megszülethetett az ötvenes évek végének-hatvanas évek elejének magyar kontextusában. A bemutatott házfél dupla légterű nappalija, a kerttel és a belső térrel közvetlen kapcsolatot biztosító magas, földig érő ablak, a lebegő lépcső engem leginkább a mexikói építész, Luis Barragán 1948-ban épült otthonára emlékeztet. A bútorok, az anyagok, a berendezés logikája ugyanakkor egyértelműen skandináv hatást mutat. Lakberendezési szempontból szimpatikus a nem direkt gyerekszobásan berendezett gyerekszoba, hiszen a játékok és könyvek elég színt és „gyerekséget” adnak. Ma is példamutató a világítás használata, ahogy a lámpák egyszerre dekoratív tárgyak és a különféle otthoni tevékenységeket célzottan szolgáló fényforrások.
 

A Kévés György által 1966-ban a Sashegyre tervezett társasház Alvar Aalto 1938-ban épült teraszos lakóházát idézi. Ahogy azt is gondolhatnánk, hogy a  (csak fekete-fehér képeken bemutatott) szellősen berendezett, klinkertégla-falú és világos falécekkel borított mennyezetű lakás nem Budapesten, hanem Helsinkiben van. A másik ugyanitt található egyterű otthon is merőben szokatlan volt a korabeli magyar olvasónak. Ebben a lakásban mindent az átláthatóság szolgálatába állítottak: a térbe nyúló bútorok alacsonyak és vagy fehérek, vagy a padlószőnyeg narancssárgás színéhez hasonló szövettel borítottak (még az asztalterítő is ilyen színű), így vizuálisan egybefüggő felületet képeznek a padlóval. Jópofa ötlet – az ugyancsak narancssárga – kettészedett műanyag pilleszékek kaspóként való használata az ablak mellett.
 

A hetvenes évek tágabb divatjába illeszkedik a népi tárgyak: tányérok, köcsögök, hímzett párnák megjelenése a modern városi lakásban. Ötletes megoldás a vastag csergetakaró függönyként való használata, ami a téli hidegben láthatóan szigetelő funkciót is ellátott. Mindhárom lakásban jelen van a korszak jellegzetes bútora, a heverő. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy a nemzetközi színvonalú, a mai – a mid-century modern esztétikumát ismét nagyra értékelő – szemmel is inspiratív lakások távolról sem reprezentatív példái a korszak lakhatási és lakberendezési valóságának.
 

Házgyári lakás. Tegyük tisztába ezt a fogalmat, illetve tudsz-e nekünk szakemberként segíteni abban, hogy meglássuk az ilyen típusú lakások előnyeit, illetve hátrányait azon túl, hogy persze, elöntenek bennünket a nosztalgikus érzelmek. Vagyis: segíts kérlek az olvasónak abban, hogy tovább lásson a rózsaszín retró szemüvegen.

Vörös Kati: A győri házgyári lakások már valamivel közelebb állnak a valós lakásviszonyokhoz. De csak valamivel. A háború utáni nyomasztó lakáshiány megoldására hirdették meg 1960-ban a tizenöt éves lakásépítési tervet, ami egymillió lakás megépítését tűzte ki célul – elsősorban a paneles technológia segítségével. Az 1974-es cikkben bemutatott győri lakások az 1968-ban megnyílt Győri Házgyár 1969-ben átadott produktumai. Minden itt készült lakás előszobájában mennyezetig érő beépített szekrény volt, a fürdőszoba és a WC a gyárban készre szerelt, beépített berendezésű kabin, a konyhákat beépített konyhabútorral (mosogatóval és gáztűzhellyel) szerelték fel. A szobákban parketta, a többi helyiségben műanyag padló volt. A falakat tapéta, a konyhában és a fürdőszobában műanyag csempe borította. A házak távfűtésesek voltak, állandó központi melegvízellátással. Nem szabad elfelejteni, hogy amikor a többségében leromlott állapotú, elavult magyar lakások harmadában volt csak fürdőszoba és mintegy négyszázezer ember várt – esetenként tíz évet – lakásra, akkor mindez sokak számára elérhetetlen álomnak és lenyűgözően modernnek hatott.
 

Ugyanakkor a paneles építkezésnek voltak árnyoldalai is. Leginkább az, hogy amiatt, hogy minél gyorsabban, minél több otthont akartak felépíteni, a lakások túl kicsik voltak. Az átlagos panellakás mérete 53 négyzetméter volt. A legtöbb házgyári lakás kétszobás volt, amelyek a hivatalos osztályozás szerint négy férőhelyesnek számítottak, a kevés és nagynak számító győri 62,5 m2-es két és fél szoba-hallos lakás öt férőhelyes, a még ritkább 65 m2-es pedig hat férőhelyes volt. Nem ritkán két generáció öt tagja lakott egy 56 m2-es két és fél szobás lakásban. A cikkben bemutatott tágasnak számító otthonokban lakó háromtagú családok tehát kivételezett helyzetben voltak. Ha a 62,5 m2-es bérlakás relatív luxusnak számított, akkor képzeljük el, hogy mit érzett a korabeli olvasó a fentebb tárgyalt 21 négyzetméteres panorámás terasszal rendelkező, egyedi módon berendezett 75 m2-es saját tulajdonú társasházi lakás képeit látva.
 

Bár elsőre nem úgy tűnhet, a két győri házgyári lakás berendezése sem volt átlagos. Az egyikben egyértelműen építész lakott, a másiknak valamilyen értelmiségi foglalkozást űző lakója volt. Az építész lakásában feltűnő a lakás funkcióinak nem szokványos felosztása, például a hagyományos ülőgarnitúra hiánya. Különösen érdekes a saját kezűleg készített többfunkciós hálószobabútor, ahol a közeli barátokat is fogadták. Tulajdonképpen az amerikai conversation pit panellakásbeli változatát hozták létre. A tudatosan nyugatias, dekadens hangulatot növelik a menőnek számító csehszlovák hanglemezek, az NDK space age fotelek a nappaliban és a stratégikusan elhelyezett nyugati tárgyak, mint egy Martini feliratú hamutál vagy egy angol nyelvű poszter.
 

A másik, hagyományosabban berendezett lakás iparművészeti lámpákkal, festményekkel és a korban különlegesnek számító bútorokkal van az átlagosnál szellősebb módon berendezve. Személyes kedvencem a tökéletes galériafal-kompozíció az előszobában, ami kiváló példája annak, hogy hogyan lehet kisebb képeket jó magasságban és dekoratív kompozícióban prezentálni. Hangsúlyozandó, hogy privilégiumnak számított a hallban berendezett külön étkező, a legtöbb panellakó a kis konyhában vagy a nappaliban volt kénytelen étkezni.


Kissé provokatív kérdés következik: vajon az Instagram átvette-e az egykori, illetve mostani lakberendezési magazinok helyét, szerepét? Egyáltalán: miért létezik ma még nyomtatott lakberendezési magazin, ha ott van nekünk az internet és a social media?

Vörös Kati: Olyan kiemelt szerepe, mint amilyen a Lakáskultúrának volt az államszocializmus korszakában, lakberendezési kiadványnak már soha nem lesz. Nem csak az első, hanem a rendszerváltásig az egyetlen magyar lakberendezési magazin volt, amit sajátos módon a Belkereskedelmi Minisztérium Lakberendezési Bizottsága adott ki. Tehát tulajdonképpen propagandakiadvány volt, aminek az volt a célja, hogy az olvasókat megismertesse a „korszerű” és „célszerű” otthon mibenlétével. Alapvetően a kis alapterületű modern – leginkább lakótelepi – lakások berendezésére hozott példákat és adott bútorozási tanácsokat. A sokszor alvásra és étkezésre is használt nappalikat a hetvenes évek közepére eluraló méretes ülőgarnitúrák és szekrénysorok helyett az elemes bútorokat és egyedi darabokat propagálta.
 

A sokszor túlzsúfolt lakások valóságával szemben a Lakáskultúra az itt ismertetett példákhoz hasonlóan általában iparművészek, építészek, kreatív értelmiségiek egyedi módon berendezett lakásait mutatta be követendő példaként. És bár hatással volt a közízlésre és esetenként divatot is teremtett, nem egyszer frusztrációt is okozott, mivel a bemutatott lakásokban látható bútorokat sokszor nem lehetett beszerezni, mert hiánycikkek voltak, egyedileg készültek vagy nyugatról származtak. 1982-ben egy olvasó pedig egyenesen úgy panaszkodott, hogy egyre több cikk kezdődik úgy, hogy  „képzőművész-iparművész házaspár”, „belsőépítész”, feltéve a kérdést, hogy „mi legyen az egyszerűbb emberek lakberendezési gondjaival?” Ami az itt tárgyalt lakások kontextualizálásához is érdekes adalék.
 

Az ember természetesen nem sírja vissza azt a korszakot, amikor egy néhány havonta megjelenő lakberendezési lap, a nyugati filmekben megpillantott enteriőrök és egy-egy külföldi magazin jelentette az összes lakberendezéssel kapcsolatos vizuális inspirációt. Ugyanakkor ma belefulladunk az Instagramon és a Pinteresten ránk ömlő – környezetükből kiragadott – képekbe. Nem véletlen, hogy sok mai magyar lakás tulajdonképpen online látott ötletek, felületes trendek inkoherens gyűjteménye. Igenis nagy értéke van a jól szerkesztett, egy-egy valódi lakást a maga teljességében bemutató magazinoknak. Én általában azt ajánlom, hogy, ha nem valami konkrét építészeti, illetve bútorozási megoldást keresünk, akkor ne online nézegessünk képeket. Inkább magazinokat lapozgassunk, lehetőleg ne a legfrissebbeket, hogy elkerüljük a trendek csapdáját. A magyar lapok közül a Lakáskultúra – az Arcanumon digitálisan elérhető – archív lapszámait ajánlom, a ma kapható nemzetközi felhozatalból pedig a lakberendezési magazinok etalonját, a The World of Interiors-t.
 

Hungarian Objects | Instagram
Vörös Kati | Instagram