Radix | Csizik Balázs kiállítása

Nagyapai örökség beteljesítése a radikális tradicionalizmus oltárán.

• Szöveg: Octogon
• Olvasási idő: 2 perc

„Anyag és forma, tett és kegyelem, múlt és jövő az eredet közös fényében ragyog” – írja Kulcsár Géza, Csizik Balázs legújabb kiállítása, a Radix kapcsán, amely január 4-én, azaz a mai napon 18:00-kor nyílik a Foton Galériában.

„Minden forma visszavezet az ideális geometria teremtés, formálás előtti alakzataihoz: a kör teljessége, a háromszög hármassága, a négyszög fundamentalitása, a vonal tengelysége nem kevésbé hordozza az alkotói szándékosságot, mint a körülöttünk nem csak egyszer megvalósult, de folyton újra megvalósuló teremtés spontaneitását. Több ez, mint a formai dekonstrukció utólagos megfordítása: az absztrakció ebben a térben nem kiüresítés, hanem beteljesítés. Amikor Csizik Balázs előveszi nagyapjának, egyben mesterének félkész népművészeti munkáit, vázlatait, az anyagból éppen csak előbújni készülő formakincset, hogy azt a maga nyelvén fejezze be, akkor a teremtésnek ezt a permanens határhelyzetét tartja a kezei között.
 

Az eredet, az őskép problémája mindig, mindenkor abban áll, hogy vajon lehetséges, akart és akarható-e számára a megnyilvánulás, és ha igen, képes lesz-e önmagaként megnyilvánulni. Az anyag problémája ugyanezen a forrásvidéken keresendő: a matéria tulajdonképpen megtestesült paradoxon. Formátlansága, helyesebben formálás előttisége (melyhez a tiszta anyagiság fogalma elsődlegesen kapcsolódik) egyfajta szuverén idealitást kölcsönöz neki, ugyanakkor az anyag kozmikus létoka – legalábbis úgy tűnik – mintha a megformálódáson keresztül elnyerhető funkcióhoz, pragmatikus kontextushoz kapcsolódna. A jelen munkákban szükségszerűen (azaz puszta tárgyszerűségüknél fogva) megjelenő realizációs aktus így szándékoltan mintegy ennek a paradoxonnak a dokumentációjaként, kommentárjaként, egyúttal szintetikus feloldásaként (Aufhebung) jelenik meg.
 

A »radix« szó kettős forrása összecseng forma és anyag, akarat és emergencia alapvető dichotómiáival. Jelenti egyrészt a gyökereket: a nagyszülői tér semmihez nem fogható, már-már prenatális mélységű otthonosságát, és ezen keresztül pedig a generációk, a tradíció (ami eredeti jelentését tekintve nem megkövült forma: »átadás«, aktív, akarati örökül hagyás) történelmet felmutató, sőt, magát az időt formáló természetét. Másrészt pedig a radikalitást: azt az egyetemes demiurgikus alkotói gesztust, aminek nyomán valami olyan jön létre, ami még soha nem volt, és már soha nem lesz. A gesztus nyomát ideig-óráig megtaláljuk a galéria terében: de a lényeg nem ott van, hanem abban az időtlen mozzanatban, ami rámutat az individuáció misztériumára. Csizik Radixában, azaz radikális tradicionalizmusában ez a látszólagos ellentét visszatalál közös forrásába: anyag és forma, tett és kegyelem, múlt és jövő az eredet közös fényében ragyog.” 
 

Kulcsár Géza írása a kiállítás kapcsán