A klasszikustól az időtlen modernig

Görögkatolikus Múzeum és Tanulmányi ház Nyíregyházán – Somogyi Krisztina nagyszerű írása az OCTOGON magazin 181-es (2023/1-es) lapszámából.

• Szöveg: Somogyi Krisztina
• Fotó: Palkó György
• Olvasási idő: …

Egy új múzeum létrehozása mindig jelentős döntés nemcsak az intézmény, hanem a helyet adó város életében is, olyannyira, hogy az ezredforduló környékén számos nagyváros döntött úgy, építészeti csodával ünnepel, így válik turisztikai attrakcióvá. Sztárépítészek fogalmazták meg múzeumként ars poétikájukat, Frank O’Gehrytől Zaha Hadidon át a Budapestre tervező Sanaa vagy Sou Fujimoto japán építészekig. Létezik egy párhuzamos intézményi megközelítés is, miszerint a múzeumban a főszerep nem az épületé, hanem a benne lévő alkotásoké; a kiállítótér legyen neutrális, a kurátorok által szabadon alakítható. 2023 tavaszán átadásra kerül egy új múzeum Nyíregyházán, amelyik egyik paradigmába sem illeszkedik.

Az alkotóktól, Balázs Mihály Kossuth-díjas építésztől és a dmb műteremtől messze áll az expresszív magamutogatás, ugyanakkor markáns építészeti programmal formálják meg a múzeumot. A kiállítótér sem white box, azt sejtelmesen világítja meg a természetes fény, amely az épület fő karakterét adó kilenc homlokzati fülkén át szűrődik be. Az egyháztörténeti múzeum gazdag térisége különleges helyzetet kínál fel a gyűjtemény kiemelt műtárgyainak, így egy hét méter magas ikonfalnak, amely hamarosan betölti majd az egyik kiállítótér teljes falát. Két klasszikus építészeti eszközzel,

különleges tér- és fényhatással olyan helyet alakítanak ki a tervezők, ami várhatóan képessé válik arra, hogy a behelyezett tárgyak majd átlényegüljenek, a látogató számára emlékezetes élménnyé váljon az ottlét, a görögkatolikusságára büszke identitás részévé váljon a múzeum. 

A keletkezéstörténet több évtizedre nyúlik vissza, az építészet felől nézve a kilencvenes évekig, amikor Balázs Mihály kapcsolatba került a várossal és a görögkatolikus egyházzal. Mesterével és cégtársával, Török Ferenc építésszel a magyar posztmodern építészet időszakában, 1994-ben terveztek a Szent Miklós Székesegyház mellé parókiát, a csatlakozó tömbben pedig hatvanlakásos társasházat. Ezeknek a karaktere új léptéket és új minőséget hozott az akkoriban alacsony lakóépületekkel belakott területre. Mára egyfajta intézményi koncentráció, kulturális negyed valósult meg a Bessenyei tér – Bethlen Gábor utca – Síp utca – Egyház utca körül.

Ennek a fejlődésnek máig meghatározó eleme a Szent Atanáz Hittudományi Főiskola téglaépülete (2003), Balázs Mihály életművének egyik jelentős alkotása. Ennek terve anno felülírta a szabályozást, mert nem az utcafrontra került, hanem a helyi középületek előkertes telepítésének hagyományához nyúlt vissza: a főiskola a telek mélyén, egy kertben húzódik. Ami húsz éve Keresztes Szilárd püspökkel elindult, az a jelenben Kocsis Fülöp érsek alatt teljesedik ki: a metropólia ismét Balázs Mihályra bízta az új középület tervezését. Ő hozta magával partnerként a mai építész középgeneráció egyik legfontosabb tervezőcsapatát, a dmb műtermet. Ez nemcsak izgalmas párbeszédhelyzetet teremtett, de azt is jelenti, hogy a volt tanítvány, Török Dávid – aki Török Ferenc fia – tervezőtársként vett részt a munkában. Szép személyes dimenziója ez a történetnek, olyan folytonosság megléte, amely lényegi módon kapcsol a múzeum építészetéhez.

A kontinuitás megteremtése nemcsak belső indítéka volt a tervezőknek, hanem szempont volt a felkérésben is, hiszen az említett főiskola és az új múzeum szomszédos telken találhatók. A megbízásban talán az az előfeltételezés is jelen lehetett, hogy az új épületen ismét téglával dolgozik majd a tervező. A tégla logikus választás lett volna, hiszen tartós, minőségi, szerethető anyag, több magyar építésznek szinte védjegye, többek között Balázs Mihály kazincbarcikai (1994) és fehérgyarmati (1999) templomainak is míves anyaga.

Az alkotók azonban másképpen értelmezték a folytonosságot, az nem az anyagban és nem a formában nyilvánul meg, hanem a szellemiség szintjén értelmezett. Ez egy nagyon erős és optimista állásfoglalás egy olyan korban, amikor a múlt építészete iránti tiszteletet rendre replikák létrehozása jelenti.

Az építészeti döntésekben négy szempont volt meghatározó: (1) a múzeumi és vendégszállási funkció kettősségének való megfelelés, (2) a szűkös pénzügyi keret, (3) a helyszín és annak városi kapcsolódásai, illetve (4) a megbízó egyháznak és Szabó Irén múzeumigazgatónak az az igénye, hogy ikonikus, az identitást kifejező jelleget kapjon az épület. A helyszín és a funkció minden építészeti tervezés kiindulópontja: ebben a munkában kétarcúságot jelent. Egyrészt két önálló programot, egy rangos középületet és egy vendégházat kellett egy épületen belül létrehozni, másrészt a telek is részben középületekhez, részben lakónegyedhez kapcsolódik. A két jelleg erőteljesen artikulált, képletszerű, jól olvasható: a múzeumot formájában önálló, nyeregtetős, lyukarchitektúrás épület keretezi, az utcai homlokzat hagyományos megjelenésű. Ezen az utcai szárnyon a Tanulmányi ház vendégszobái kaptak helyet, a telek mélye beforduló részében raktárak, irodák és a gépészet található. A hagyományos megjelenést erősíti, hogy az épület teljes felülete törtfehér vakolatot kapott.
 

A múzeum tehát nem tégla, és nem kapott előkertet sem, mint a főiskola, a két középület igen különböző. Ennek a tervezői döntésnek mégsem az elkülönítés lehetett a célja, hanem talán éppen ellenkezőleg, így két önálló egyéniségű intézmény folytat dialógust egymáshoz rafinált módon kapcsolódva. A főiskola előkertje ugyanis már a múzeumé is: közös térré válik, amit az tesz egyértelművé, hogy a múzeum látványosan alakított főhomlokzata erre néz.

Két görögkatolikus intézmény egy kerten keresztül fonódik egymásba – nem hiszem, hogy túlzás lenne szakrális jelentést tulajdonítani ennek. Építészeti értelemben véve is emelkedett ez a kapcsolat, mert nem az anyagban, hanem absztraktabb szinten, a térben valósul meg. 

A múzeum főbejárata és fogadószintje e belső kertről nyílik, a földszinten transzparens az épület. Ez a viszony is új ezen a helyen, hiszen a főiskola homlokzata zárt, csak egy vékony sávablakon lehet belülről kilátni a kertre. A két működésmód is eltérő persze: míg a főiskolában egy zártabb közösség tanulásra koncentrálva éli életét, addig egy múzeum akkor is nyitott, világi hely, ha témája szakrális. Az épületbe íves árkádsor vezet be az utcáról, ez a hullámvonal lebeg, nem áll le oszlopokkal a földig. Ezek az ívek nem puszta díszek, hanem a konstrukció kiköszönése a homlokzatra. A fogadótér világát – ami időszaki kiállítótér is egyben – betonból készített (poroszsüvegesnek tűnő) boltozat határozza meg, ami akusztikailag, a térészlelés és a karakteralkotás szempontjából is igen hatásos. A nyers betonszerkezetről készült fotókon tűnik ez a födém a legerőteljesebbnek, a rákerülő filigrán világításrendszer bár érthető, mégis számomra visszavesz a födém gazdag térjátékából.
 

Volt már szó kertről és keretről, vakolatról és bejáratról, de mindez még csak okosság, nem ettől válik poétikussá és szerethetővé a múzeum. A főhomlokzat kilenc íves fülkével egyedivé tett látványa és a mögötte lévő kiállítóterek gazdag térisége már nem a funkció és a hely értelmezéséből következik, hanem a görögkatolikus identitás ikonikus megjelenítésének az igényéből született meg. Ez a megbízói szándék teljesen érthető, ugyanakkor olyan szirénhang, amely gyakran viszi tévutakra, divatos, magamutogató, extrém megoldások irányába a tervezőt.

Balázs Mihály és a dmb hosszú értelmező beszélgetéseken keresztül mélyült el a feladatban, különböző korokból származó, de időtlen építészeti értéket megfogalmazó példák elemzésén, kézi skiccek és makettek sorozatán keresztül, heurisztikus módon jutottak eredményre.

Két részeletesen (kiviteli tervig) kidolgozott fázison át vitt az útjuk a megépült, legkisebb, legsűrűbb és legegyszerűbbnek tűnő végeredményig el.

Az egyházzal való régi kapcsolatnak köszönhetően a görögkatolikusság sajátosságait már jól ismerték. A lelkiségében és liturgiájában keleti, de egyházszervezeti szempontból nyugati jellegű felekezet elmúlt évtizedeinek szakrális épületeit nézve ez a kettősség hol szabadabban volt értelmezhető, hol a hagyományhoz szigorúbban kötődő identitás megerősítésként figyelhető meg. Minden görögkatolikus templom jellemzője ugyanakkor az ikonosztáz, amelyben meghatározott sorrendben és ikonográfiával jelennek meg a szentek. A képi megjelenítés a görögkatolikusok számára mást jelent, mint a nyugati kultúrában: nem felidéz, nem ábrázol, hanem jelenvalóvá tesz.
 

Mindezt azért hangsúlyozom, mert az építészeket is mintha ez foglalkoztatta volna:

a hagyomány megmutatásában távol tartották magukat az építészeti idézetektől, a hely bejárása során megélhető élményen keresztül akartak hatást elérni.

Számomra a múzeum homlokzata is a szentélyrekesztőfal képiségéhez kapcsol: a szélsőségesen síkszerű, kifeszített felületben eseményt, plaszticitást, életet a kilenc fülke ad. Érzékelhető, hogy a mögöttes tér gazdagsága vetül ki a külvilág irányába. A kilences számról, az isteni hármasság magasabb szinten való repetíciójáról hosszan írhatnánk a szakrális épületek kapcsán, a görögkatolikus hagyományban is erőteljes a jelenléte, így az Antimenzion – Jézus sírbatételét ábrázoló vászon – hajtogatása is kilencosztatú. 
 

Nagyobb fejtörést jelent a szegmensíves nyílások felbukkanása a 2020-as években: vajon a posztmodern köszönne ebben vissza? Nem így gondolom, nemcsak azért, mert Balázs Mihályt a posztmodern retrója bizonyosan nem foglalkoztatja – pályaindításakor ezt a korszakot már megélte (túl van rajta) –, hanem ez az idézetektől való idegenkedés okán sem valószínű interpretáció. A klasszikus gesztusok sokkal inkább egy időtlen építészeti eszköztár hatásos elemei, a már említett sokféle építészeti előkép megértéséhez kapcsolnak. A XV. századi római Santo Stefano Rotondo templom, Alvar Aalto Ouluban lévő silója (1931), Tojo Ito Hachioji könyvtára (2007), Uwe Schröder Hundertacht házának homlokzata (2007) vagy Sigurd Lewerenz stockholmi Feltámadás kápolnája (1920) különböző szempontból adtak ihletet.

Mintha az alkotók az építészet időtlen érvényességű alapszókincsét keresték volna annak érdekében, hogy a görögkatolikus múzeum megformálását távol tartsák a gyorsan változó jelentől.

A homlokzat látványánál is lényegibb kérdés a múzeum életének belső szervezése, amely a gazdag térformálás igénye mellett a gyűjteményhez alkalmazkodik. Az egyháztörténeti gyűjtemény legnagyobb eleme egy teljes ikonfal, a legtöbb tárgy ugyanakkor egészen kicsi. E méretbeli különbséget veszi fel a tér is, amely ismételten a hármas szám jegyében komponált. Horizontálisan és vertikálisan is hármas tagolás jelenik meg: középen ez háromemeletnyi kiállítótermet jelent egymás felett, kétoldalt viszont háromszintnyi belmagasságot. Ez azt is eredményezi, hogy a többszintes terekbe középről szintén íves ablakokokon keresztül le lehet látni. Igen különös térszervezés ez, hiszen – hogy egy templom világát emeljünk ide – jellemzően a központi csarnok a legmagasabb, amihez a csatlakozó oldalhajók alacsonyabbak. Itt ez éppen fordítva van. A szintek közötti lépcsőház a szerény költségvetés ellenére is megünnepelt, a kapaszkodók és a lépcsőfokok fa borítását olyan gazdaságos építészeti megoldásoknak köszönhetően lehetett kigazdálkodni, mint a központi közlekedő mag, amely összeköti a főlépcsőházat, a lifttel és a gazdasági lépcsőházzal, ami egyben a vendégház forgalmát is szervezi. 
 

Az építészeti szemléletmód fontos része, hogy a szellőzés és a megvilágítás természetes adottságait is bekalkulálták a tervezők a műtárgyvédelem amúgy igen szigorú követelményeibe. A kilenc homlokzati fülkéből beszűrődő fény nem direkten éri el a kiállítóteret, hanem egy járható fal választja el a két teret egymástól. A külső és a belső fal között kialakuló fényes, fehér tér nemcsak a fotográfusok egyik kedvenc témája, hanem feltehetően a látogatónak is különös élménye lesz majd – remélhetőleg a kiállítást tervezők hagyják majd érvényesülni ezt a térélményt. Ez a köztes tér nem mellesleg részt vesz a múzeum természetes szellőzésében, amely a kiállítóterek feletti tetőtérben lévő impozáns restaurátorműhely ablakain keresztül válik cirkuláris átszellőzéssé. A járható fal a két végén visszacsatol a központi kiállítótérbe, a fény így a két végfalon éri el a felületet, így majd az ikonfalat is: úgy képzelem, hogy a templomok sajátos fényállapotait állítja majd elő ez a helyzet. A kiállítótér markáns karakterét erőteljes sötétkék színezés erősíti. A háttérszín választását az indokolja, hogy ez erősíti fel az ikonok aranyfestését. A kiválasztott színnek egészen gazdag az árnyalatváltása, a zöldtől a szürkéig terjedően a sötétkék spektrumban uralkodik. 

Az épületegyüttes nem nagy, nincsenek benne drága anyagok, egy forgalmas út mentén, kiskertek tőszomszédságában épült meg. Az építészet nem fizikai, hanem szellemi értelemben törekszik a nagyság kifejezésére.

Ez a múzeum nem régi dolgok és történetek gyűjtőhelye lesz csak, hanem a jelenkor értékszemléletének büszke deklarációja is.

Hittétel, hogy a közösségek identitásában a kulturális intézmények még fontosak, ilyen értelemben a múzeum építkezés a jövő felé. Az építészeti formálás ezért örökérvényű építészeti eszközöket értelmez újra: egyszerre klasszikus és modern, keleti és nyugati, magyar és nemzetközi. Izgalmasan új, de időtlen. Mindennek a hátterében egy olyan hagyományértelmezés tűnik elő számomra, amely nem visszanyúl valamihez, hogy konzerválja, hanem élővé szeretné tenni azt. Sebő Ferenc énekesnél, népzenekutatónál szebben ezt elmondani nehéz, így hát nem érdemes:

„A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket.” 

További fotók, rajzok és makettek a galériában!