Szuggesztív, erős filmek a vízről és annak hiányáról.
A víz az életet jelenti, ezért is annyira ijesztő, amikor az ökoszisztémában gondok adódnak vele – szennyezett lesz, elfogy, kiszámíthatatlanná válik. Két, vizuálisan mívesen megfogalmazott dokut is láttunk az Építészeti Filmnapokon, mindkettőnél érdemes elidőzni kicsit, és továbbgondolni őket.
A filmnapok egyik leghatásosabb párosa volt a víznek szentelt tematikus est. Emmett Brennan rendezői debütálása kaliforniai aktivistákat mutat be, akik úgy döntöttek, a saját kezükbe veszik a sorsukat, válaszokat keresnek a Los Angelest vízzel ellátó ütőér, az Aqueduct problémáira – és társakat a küzdelemhez. A szűk másfél órás doku előtti rövid kísérőfilm a dél-afrikai Fokvárosba vitt el bennünket, ahol nem is olyan rég bűnnek számított az autómosás vagy a locsolás: a város a Nulladik naptól rettegett, amikor teljesen elfogy az ivóvíz.
Reflexió – A víz útja (80 perc, rendezte Emmett Brennan)
A jelenben járunk. Los Angeles környéke félsivataggá változott a túlzott urbanizáció, és – a nem szükségképpen vele járó – átgondolatlan és pazarló vízkezelés miatt. A világvárost ellátó vízvezeték, az Aqueduct szinte teljesen kiszipolyozta és félsivataggá változtatta a várost övező tájat, de a vízi ökoszisztéma felborulása miatt a levegőminőség is romlott, és az erdőtüzek is gyakoribbak lettek.
  |
Brennan – aki producerként szert tett némi hírnévre az Inhabit: A Permaculture Perspective című filmjével – rendezőként duplán, földrajzi és lelki értelemben is hazai pályán debütál: elvonultan él egy kisközösségben Kalifornia egyik erdejében, egy saját maga által épített faházban, a filmje pedig hozzá hasonló önkéntesekről, farmerekről, aktivistákról és szakértőkről szól. Otthonosan mozog ebben a közegben, aminek az egyik pozitív mellékhatásaként jut energia gondosan megkomponált képekre, legalább tucatnyi (de inkább sokkal több) olyan beállítást látunk, amelyek mind plakátra kívánkoznak. A másik pozitív mellékhatás, hogy
kényelmesen, alaposan és átfogóan mutatja be a víz ökoszisztéma problémáját, sőt azon túl megoldásokkal és a tájrehabilitáción fáradozó aktivistákkal is megismertet, és mindezt szuggesztíven, szó szerint elénk vetítve egy fenntarthatóbb jövő képét.
Alapvető folyamatokkal ismerkedünk meg a páraképződéstől az összetömörödött, levegőtlenné vált talajig, amiből a legtöbb növény nem tudja felszívni a vizet. Ugyanakkor az önkéntesek terveit működni látjuk, a szemünk előtt nő ki a paradicsom, a répa és a többi haszonnövény a földből, kel életre az elsivatagosodott táj, keletkezik tó a völgyben.
Brennan néhány hasonlóan elkötelezett társ kíséretében több mint 300 kilométert gyalogolt az Aqueduct mentén, alapvetően e köré a túra köré fűzi fel a sokszereplős filmjét, melynek alanyai jó ritmusban váltják egymást: kényelmesen beszámolnak a tapasztalataikról, kifejtik az érveiket, majd átadják a helyüket a következőnek.
Különös látni, hogy az ökoszisztémáról való holisztikus gondolkodás az élet más területeire is kihat: több ponton felmerül az őslakosokkal való kapcsolat, a szokásaik, módszereik megismerésének igénye, a normális együttélés helyreállításának igénye.
Brennan „a remény és a gyógyulás történeteit” kereste, és mindent, amit a négyéves kutatása alatt talált, a vízre tudott visszavezetni. Alapos, felemelő munka, ami valóban megoldásokat és reményt kínál, és bár ez már egy másik cikk témája, azért bennünket feszít a kérdés: vajon ha az önmagukat erdőbe száműző önkéntesek és lelkes aktivisták mellett a mainstream társadalmat is bemutatná a film (városlakókkal, döntéshozókkal, cégvezetőkkel, közműszolgáltatókkal), akkor milyen hozzáállást, tudatosságot és jövőképet találna?
Jelenetek egy kiszáradt városból (a kísérőfilm, 13 perc, rendezte Simon Wood és François Verster)
Rövidfilmként a dél-afrikai Fokvárosban játszódó Jelenetek... egészen más húrokat penget: nem lírai, inkább erőteljes, néhol szürreális képsorokat kínál, például nyitásként rögtön egy rendőrségi razziát. A rendőrség letartóztat egy srácot, mert autómosásra használta a városi vízhálózatot.
Ez a 2018-ban forgatott doku idején bűncselekménynek számított: a városban ún. 6B-s vízkorlátozási fokozat volt érvényben, azaz a vizet csak inni lehetett, minden más – így az autómosás vagy épp a kertlocsolás – tilos volt.
Ezek után kevéssé meglepő a jelenet, amelyben rendőri ellenőrzést látunk egy kertben, ahol viráglocsolás gyanúja merült fel.
Fokváros retteg a Day zerótól, a Nulladik naptól, amikor végképp elfogy a víz a hálózatból. Közben pedig ahogy fogy a víz, úgy nő a feszültség: tüntetések zajlanak, ingyenes ivóvizet követelnek mindenkinek, egy szónok szerint „a gazdag fehéreknek bezzeg nincs vízhiány”.
Látunk szervezett vízosztást, egy szinte teljesen kiszáradt csatornát, amit golfpályának használ egy helyi polgár, végül egy bizarr vallási ceremóniát, ahol a bűnbánathoz kötik a megváltást, és imára szólítanak fel, hogy essen az eső.
A kisfilm mennydörgéssel végződik; kétértelmű befejezés: talán meghallgatásra találtak az imák, de a sötét, komor fellegek ugyanannyira lehetnek fenyegetőek és nyomasztóak is.
Azóta már eltelt néhány év, és tudjuk, mi történt Fokvárosban. Mégsem lett az első metropolisz a világon, amelynek teljesen elapad a vízkészlete. A forgatás idején háromévnyi szárazság után a vízszint a teljes gátkapacitás 15-30 százaléka között mozgott. A városvezetés kényszerből hozta a fenti szigorú intézkedéseket, közben a helyiek 2017-től elkezdték emlegetni a Nulladik napot: a 7-es vízkorlátozási fokozat a városi vízcsapok szinte teljes elzárását jelentette volna.
Szigorú intézkedésekkel sikerült a felére szorítani a vízhasználatot, majd 2018 júniusában az esőzések enyhítettek a helyzeten. Jóllehet Fokvárosban megoldódott a probléma, mégsem ennyire egyszerű a helyzet: a szomszédos Eastern Cape régióban jóval tovább elhúzódott a szárazság, 2019 októberében katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánították, és a tartomány nyugati részének víztározói átlagosan még most is csak 19%-on állnak – a helyiek pedig ugyanúgy rettegnek a Nulladik naptól, mint pár éve a fokvárosiak.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
