A városok népsűrűsége csak növekszik, részben az elavult szabályok miatt azonban a lakhatás egyre drágább.
Amerikában közel egy évszázadon keresztül azok a városi területek jelentették a lakhatás csúcsát, ahol minden családi háznak saját udvara és garázsa volt, fehérre festett egyenkerítések választották el egymástól ezeket az otthonokat. Az American Dream sajátos kiteljesedése volt ez, amely családok millióinak jelentette a nyüzsgő városközponttól távoli, nyugodt életvitelt, és ezzel párhuzamosan ígért megfizethető lakhatást. Azonban az idő előrehaladtával, a társadalmi és gazdasági körülmények megváltozásával a városok felismerték, hogy az akár évtizedekkel ezelőtt megalkotott szabályozást meghaladta a kor, és ha el akarják kerülni a népességrobbanás káros következményeit, akkor lépni kell.
Az olcsó, megfizethető városi lakás napjainkban valóban egy álom, csak éppen nem abban az értelemben, ahogy annak idején Amerikában azt elképzelték. Szerte a világon felnőtt egy új generáció, amely nyitott és vevő a városi életmódra, de nem szeretnék magukat egy olyan hitelcunamiba navigálni, amilyenbe korábban a szüleik, és jellemző az is, hogy nem részesítik előnyben a külvárosi létformát.
A városi lakások azonban az elmúlt évtizedekben a nagy tömegeknek egyre megfizethetetlenebbé váltak, az árak emelkedése pedig összefügg a fent említett régi, a korhoz nem igazodó szabályozással.
Ez nemcsak az Egyesült Államokban jelent problémát, az egész világon szembesülnek az alacsony lakáskínálat versus magas kereslet következményeivel, amelyek a legkisebb alapterületű otthonokat is megfizethetetlenné teszik. Ezek okai sokszor az elavult törvényekben keresendőek. Ott van például Hong Kong esete, ahol a fennálló szabályozás csak a telkek hét százalékának lakáscélú beépítését engedélyezi, így a város terjeszkedése szinte lehetetlen. A lakhatás luxus, sokan olyan kevés négyzetméteren kénytelenek élni, ahova egy matracon és néhány személyes holmin kívül jóformán nem fér be semmi más.
Londonban ugyancsak kritikus a helyzet. Az elavult rendelkezések miatt gyakran a használaton kívüli garázsokat is családi házakká alakítják át, hogy az egyre növekvő lakosság igényeit ki tudják szolgálni,
és a döntéshozók ahelyett, hogy hozzányúlnának az ósdi szabályokhoz, inkább elnézik a nem lakáscélú épületek lakáscélokra történő beépítését.
1916-ban a New York-i szabályozó testület, a New York City Board of Estimate kiadta az ország történelmének első zónatérképét, amelyben a telkeket lakossági, kereskedelmi és ipari zónákra osztották. Az elmúlt tíz évben New York City a lakhatási válság kezelése érdekében változtatott ezen a besoroláson azzal a céllal, hogy megfizethető lakóövezetek alakuljanak ki. Ez a terv azonban nem mindenhol vált be, néhány városrészben, mint például a fiatalok célpontjának számító East Village-ben az árak nem csökkentek, mert az új szabályozásban csak ösztönözték az elmozdulást, de nem kötelezték semmire a fejlesztőket, valamint erre rájött még az a régóta fennálló, rendkívül szigorú szabályozás is, amely a környék ikonikus jellegét védené.
Vannak azonban ösztönző példák is. Washingtonban úgy próbálják enyhíteni a fent taglalt helyzetet, hogy a korábban üzleti célokra kijelölt területek egy részét lakóövezetté minősítik át. Az Egyesült Államok fővárosának egy közlekedési csomópontjában, a Union Station mellett belevágtak egy 360 hektáros, vegyes használatú terület kialakításába, NoMa elnevezéssel. Ez a projekt mind a lakosok, mint a városvezetés, mind pedig a befektetők tetszését elnyerte:
a fejlesztés évente 50 millió dollárral több ingatlanadót juttat a város kasszájába, a városi létet kedvelők pedig örülnek annak, hogy az átlagosnál olcsóbban juthatnak lakáshoz.
Minneapolis városa egy évvel ezelőtt hozott egy új törvényt, amelyben szinte megkövetelik a fejlesztőktől, hogy korábbi gyárépületek helyén fejlesszenek úgy, hogy megfizethető otthonok jöjjenek létre a városi életet kedvelők számára.
Az így létrehozott duplexek és kiskerttel ellátott lakások a városvezetők szerint megoldást jelenthetnek arra a korábban kialakult rossz gyakorlatra, miszerint a társadalom faji és társadalmi különbségei abban is megnyilvánultak, hogy ki miben lakik. A hatvanas években kezdett kialakulni az a struktúra, amelyben a kertvárosi házak és a hatalmas felhőkarcolók váltak meghatározóvá, most be kell tölteni a két véglet közötti teret is. Hogy működhet-e ez a felülről irányított átstrukturálás, kérdéses, ehhez mindenképpen szükséges a zónák átminősítése, a fejlesztők ösztönzése arra, hogy luxuslakások helyett megfizethető otthonokat építsenek. Az biztos, hogy a nagyvárosoknak az elkövetkezendő időszak meghatározó lesz, elég abból az adatból kiindulni, hogy 1950 és 2011 között a világ városlakóinak száma megötszöröződött, 2019-ben a teljes népesség 55%-a élt városokban.
A szám egyre csak növekszik, 2050-re a becslések szerint a lakosság több mint kétharmada urbánus környezetben fog majd élni.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
