Fegyelem, rend, átláthatóság, igazság - 50 éve hunyt el Ludwig Mies van der Rohe.
Fegyelem, rend, átláthatóság, igazság – egyetérthetünk Ludwig Mies van der Rohe egyik életrajzírójával, Peter Blake-kel, aki szerint ezek voltak a németországi születésű, majd az Egyesült Államokban is jelentős pályát befutott tervező életének és munkásságának legfőbb jellemzői. A modernizmus négy meghatározó alakja között számontartott Mies ötven éve, 1969. augusztus 17-én hunyt el.
Ludwig Mies van der Rohe 1886. március 27-én Aachenben született. Édesapja kőműves-, kőfaragó mester volt, az ő műhelyében már gyerekként tapasztalatokat szerezhetett az építőanyagokkal kapcsolatban. A „van der Rohe” utótagot holland származású édesanyja nevéből vette át sajátjába. Az elemi iskola után építőipari iskolában tanult tovább, és emellett építkezéseken is dolgozott. Miután 15 éves korában elvégezte a szakiskolát, kivitelezéseken vállalt munkát.
Azonban nem egy mai építőipari szakmunkás tevékenységét kell elképzelnünk: Mies feladata többek között az volt, hogy klasszicista ornamenseket rajzoljon fel a homlokzatra 1:1 léptékben.
A bútortervezéssel Berlinben Bruno Paulnál, az art nouveau vezető német mesterénél ismerkedett meg, a kőművesmunkák után itt a faanyaggal, az asztalos szerkezetekkel, a bútorrajzzal került közelebbi kapcsolatba. Az első építészeti tervezői megrendelését 1907-ben kapta egy Riehl nevű filozófiaprofesszortól, aki egy tradicionális stílusú házat kért tőle. Ehhez előtanulmányként három hónapra Olaszországba utazott, majd 21 évesen egy meglepően érett alkotást tett le az asztalra.
1909-ben Peter Behrens építészirodájában kezdett el dolgozni, ahol ekkor Walter Gropius is a munkatársak között volt, majd 1910-ben egy félévet ott töltött Corbusier is. Behrens az AEG építésze és designere volt, az épületek mellett ipari formatervezéssel is foglalkozott, sőt a cég nyomtatványait is ő tervezte, mindez ekkor még abszolút úttörő dolognak számított. Az AEG híres berlini turbinacsarnokát a modern építészet egyik első alkotásaként tartjuk számon, ugyanakkor középületeit Behrens még Schinkel nyomdokain járó klasszicista stílusban tervezte meg. Az egyik ilyen épülete, a szentpétervári német követség kivitelezésének művezetését Mies látta el.
A klasszicista szemlélet ebben az esetben bizonyos szempontból rokon a modernnel, ugyanis Behrens és tanítványai mindkettőben a logikus rendet keresték az art nouveau érzelmesebb felfogásával szemben. Saját épületeinél is alkalmazza Mies ebben az időben a klasszicizmust, például Hugo Perl házánál (1911) vagy a Kröller-háznál (1912).
Hollandiában megismert Berlage nyerstégla épületei és Frank Lloyd Wright, akinek a munkásságával az 1910-ben Németországban megrendezett kiállítás és az ugyanekkor megjelent könyv révén ismerkedett meg. 1913-ban megnyitotta a saját műtermét Berlinben, ahol az I. világháború kitöréséig eltelt másfél év alatt több villát tervezett. A háború alatt a Balkánon utakat és hidakat épített, 1918-ban tért vissza Berlinbe. A világháború utáni gyorsan változó, bizonytalan politikai helyzetben, az alapjaiban megrendült világban Mies is teljesen új irányba fordult. Két üveg toronyház tervét vetette papírra, amelyek belső magjába helyezte a kiszolgáló helyiségeket. Ez egyelőre még csak egy álom volt, de itt lefektette az alapjait azoknak az üveg és beton felhőkarcolóknak, amelyeket ma már nagyszámban láthatunk. A terveit a Novembergruppe elnevezésű szellemi mozgalom – amelynek építészeti szekcióját vezette – kiállításain mutatta be, köztük beton- és tégla villákat és irodaházakat is.
A háború utáni nehéz gazdasági helyzetben nem volt sok építkezés, Mies csak pár villára kapott megbízást Berlin külső övezetében. 1923-tól a De Stijl mozgalomhoz kapcsolódó Gestaltung című folyóiratot szerkeszti Hans Richterrel. Három évvel később tervezi meg a Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg emlékművet. Mies a Deutsche Werkbund elnökhelyetteseként is tevékenykedik és ő alakítja ki a stuttgarti Weissenhofsiedlung beépítési – vagy ahogy manapság szokás mondani – mestertervét is. Saját maga szerényen csak egyetlen bérházzal szerepel a mintalakótelep épületei között, amelyeket különböző országokból tizenhét építész – többek között Le Corbusier és Gropius – tervezett.
1928–1929-ben készült el a Barcelonai Nemzetközi Kiállítás német pavilonja, amely először mutatja a maga teljességében Mies van der Rohe tervezői módszerét, stílusát. Ide készült a híres Barcelona-szék is. A pavilonnal párhuzamosan tervezte a brnói Tugendhat-házat. A bútorok – a Barcelona-székek és zsámolyok, a finom borjúbőr borítású Tugendhat-karosszékek, az üveglapú kávézó asztal és Breuer Marcell csőszékeinek egy átalakított változata – itt is saját művei. Az 1931-es Berlini Építőipari Kiállításon a Barcelona-pavilon és a Tugendhat-villa szerkesztési elveit olcsóbb, praktikusabb lakásokhoz használja fel.
1930-ban Walter Gropius és Hannes Meyer után Mies van der Rohe vette át a dessaui Bauhaus vezetését. Az iskolát Berlinbe költözteti, ahol három évig egy üzemcsarnokban működik.
A Gestapóval folytatott több hónapos alkudozás révén sikerült elérnie, hogy engedélyezzék az oktatás folytatását, azonban végül ő maga adja fel a harcot és feloszlatja az intézményt. 1938-ig még Németországban marad, irodaház-pályázatokon is próbálkozik, de egyre inkább világossá válik, hogy Hitler uralma alatt nincs számára perspektíva a hazájában. Emigrálását az Egyesült Államokba Philip Johnson amerikai építész készíti elő, aki megbízást szerez neki egy vidéki ház megtervezésére.
1938-ban az Armour Institute, a későbbi Illinois Institute of Technology építész karának az igazgatója lett. Húsz évig vezette az iskolát, ahol építészek sokasága végzett. Az egyetem épületegyüttesét is ő tervezte meg 1939 és 1958 között. Ebben az időszakban folyik Chicago átépítése, sok régi épületet lebontanak. Az egyetem nyolc háztömbnyi területet foglal el a város egymásra merőleges utcáinak rendszerében. A tervezett húszból ebben az időszakban megvalósult tizenkét épület acélvázzal készült, a váz között klinkertégla kitöltőfalakkal vagy üvegfelületekkel. Ez már egy standardizált elemekből összeállított, nagyipari jellegű építészet, de részleteiben rendkívül korrekt és precíz megoldásokkal. Ugyanabban a moduláris méret- és szerkezeti rendben jönnek létre az előadótermek, a szemináriumi helyiségek, a laboratóriumok, a műhelyek, az irodák, a kazánház és a kápolna. Az utóbbi a modern szakrális építészetnek Corbusier ronchamp-i kápolnájához méltó, kiemelkedő példája.
Felhőkarcolók
Chicagóban Louis Sullivan és társai már korábban megkezdték az acélszerkezetű felhőkarcolók építését, ezzel a feladattal természetesen Mies is szembekerült. Míg Corbusier urbanisztikai szempontból közelítette meg a toronyházak kérdését, Mies számára a korszerű technika és a közvetlen környezet megformálása volt a meghatározó. Az első magasháza a Promontory Apartments volt, amely a kezdeti acélvázas verzió után végül vasbeton szerkezetekkel készült el. 1948 és 1951 között épültek fel a Lake Shore Drive lakóházak a Michigan-tó partján, amelyeknél már teljesen kiforrottan jelenik meg Mies szerkesztésmódja.
A Lake Shore Drive épületeit több hasonló típusú lakóház követte Chicagóban, szintén a Michigan-tó partján. Mies üveg-fém felhőkarcolói közül a legjelentősebb a Joseph E. Seagram & Sons whisky- és pezsgőgyártó cég székháza, amely New Yorkban a Park Avenue-n áll. Itt a telkek négyzetméter-ára csillagászati magasságokban mozog, ennek ellenére Mies van der Rohe a terület majdnem felét egy márvány mellvédfallal körbevett, gránittal burkolt, vízmedencékkel tagolt térre „pazarolja”, hogy a felhőkarcolónak megadja a kellő felvezetést. A belsőépítészet Philip Johnson munkája. A bronz és a füstszínű üveg a többi felhasznált nemes anyaggal együtt a korban páratlan eleganciát kölcsönzött az épületnek.
A vízszintesen áramló tér
A moduláris tervezés és az iparosított technológia mellett Mies harmadik alapeszméje a flexibilis, univerzális terek létrehozása volt. A Barcelona-pavilon és a Tugendhat-ház után ez a gondolat teljes következetességgel a Farnsworth-házban öltött testet.
Nyolc darab I keresztmetszetű acélpillér tartja a talajszint fölé 1,20 méter magasra felemelt padlófödémet és a 3,90 méter magasságban lévő tetőfödémet. Az épületet terasz egészíti ki. A fürdőszoba-gardrób blokk – a hátsó falán a konyhával – a ház közepére került, körülötte áramlik az üveggel körülhatárolt belső tér. Az épület kivitelezése hat évig tartott, Mies a legdrágább anyagokat használta és a legtökéletesebb minőséget követelte meg.
A következő lépés az egybenyitott nagy terek vonalán az 1950 és 1956 között elkészült Crown Hall volt, amely a Farnsworth-ház 8,40 méteres fesztávolságához képest jóval nagyobb, 36 méteres fesztáv megoldását kívánta. Mies a födémet négy hegesztett tömör tartóra függesztette fel. A felső szintet saját építészeti iskolája foglalta el, az alagsorban pedig Moholy-Nagy László New Bauhausának utódintézménye kapott helyet. Hasonló jellegű a Mannheimi Nemzeti Színház meg nem valósult terve, ahol hét darab rácsostartóra függesztette fel a 81 méter fesztávolságú födémet.
Négyzetes alaprajzú épületeknél kétirányban teherhordó födémszerkezetekkel dolgozott, mint például az úgynevezett 50x50 láb háznál. Ahogy a négyzet alapterülete egyre nagyobb, úgy a födém szerkezeti magasságának is nőnie kell: a Santiago de Cubába tervezett Bacardi irodaháznál már egy 1,50 méter magas gerendarácsos vasbeton födémről van szó. Az ezt alátámasztó sudarasodó vasbeton pillérek formáját Mies vázlatok és modellkísérletek százai segítségével dolgozta ki. A tartószerkezet a térelhatároló szerkezettől itt már teljesen független. Az itt kipróbált konstrukciót a nyugat-berlini Új Nemzeti Galéria még nagyobb méretekben használta fel. A következő továbblépés a meg nem valósult Convention Hall lett volna, ahol 220x200 méteres alapterületet hidaltak volna át a 9 méterenként elhelyezett és szintén 9 méter magas rácsostartók.
Élete utolsó éveiben Mies – akitől a diploma hiánya miatt a Seagram-irodaház építésénél még New York állam megtagadta a működési engedélyt – komoly, nagy megbízásokat kap középület-együttesek tervezésére. A legjelentősebbek ezek közül a Chicago Federal Center (1959–1964), a Toronto-Dominion Center (1963–1969) és a montreáli Westmount Square (1965–1968). 83 éves korában, 1969. augusztus 17-én hunyt el Chicagóban.
„A szépség az igazság felcsillanása” – idézte Mies 1938-ban egy előadásában Aquinói Szent Tamást, hozzátéve, hogy semmi sem fejezi ki jobban ennél a munkája célját és értelmét. A négy nagy modernista építész (Le Corbusier, Frank Lloyd Wright, Walter Gropius, Mies van der Rohe) – akiknek érdekes módon nem volt építész diplomájuk – egyike rendkívül nagy hatást gyakorolt az építészet későbbi történetére is. Életében is jelentős elismerések érték, a világ nagy egyetemei fogadták díszdoktorukká, 1959-ben német érdemkeresztet kapott és elnyerte a RIBA, a következő évben pedig az American Institute of Architectes aranyérmét. 1963-ban az USA elnöke a Presidential Medal of Freedom kitüntetést adományozta neki.
Borítókép: Az Új Nemzeti Galéria Nyugat-Berlinben (1962–1968) /Archive Neue Nationalgalerie, forrás: archinect.com/
Források (a Lechner Tudásközpont szakkönyvtárából)
- Peter Blake: Drei Meisterarchitekten, R. Piper & CO Verlag, München, 1962
- Arthur Drexler: Ludwig Mies van der Rohe, Mayflower, London, 1960
- A. James Speyer: Mies van der Rohe, The Art Institute of Chicago, 1968
- Bonta János: Ludwig Mies van der Rohe, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
