Négyrészes cikksorozatunkban Tomay Tamás építészre emlékezünk - a negyedik részben egy óbudai családi házzal.
Óbudán? Családi ház? Az az Óbuda éppenséggel a Rózsadomb alja, egykori sváb szőlősgazdák településhelye, az egyedülálló színész családja pedig a süldõ labrador és egy macska. Ezek után már csak örök dilemmám jöhet: mennyi tartozik egy magánházból az utca népére? – fogalmazott Torma Tamás az Octogon 2014/1-es lapszámában Tomay Tamás épületéről.
A dilemma rögtön oldódik, amikor meglátjuk a szabálytalanul szabályos szürke homlokzatot – vitán felül ez a zárt utcasor legeredetibb foltja. Pedig nem erőlködik, kifejezetten visszavesz, csupán a szürkébe ágyazott kísérõszínekkel csap oda a magyar utcaképek folyamatos vakolathiánnyal vagy ritkábban fagyiszínekkel támadó szokásainak.
Nyoma sincs a kivagyiskodásnak, még egy egyénieskedő erkélykorlát – sõt erkély sincs.
(Nyilván, mondhatnánk erre hűvös józansággal, hiszen a ház egyszintes, de tudjuk hol élünk, és láttunk mi már karón varjút, számosat.) A homlokzat tehát nem dicsekedni, inkább elrejteni akar, különös tekintettel arra, hogy ha nem így tenne, az utcáról simán be lehetne látni. Így aztán az ablakok nagyobb darabja kifelé vakfolt és csak befelé enged fényt, a kisebb keretek sárgája és kékje, illetve az ajtó pirosa viszont uralja az összképet.
A magánházak örök dilemmája ugyebár az, hogy hol kezdődik, illetve hol végződik a privátszféra, mennyire költözhet ki a tulajdonos egyéni ízlése a mindenki által használt utcára. A kívülálló itt elsősorban a környezethez mért szokatlan színeket és/vagy visszafogottságot veszi észre – lesz, akinek a szürke tűnik majd harsánynak, lesz, akinek az élénk kísérõ színek, nekem éppenséggel csak a környezõ házak formai kakofóniáját emelik ki. Amúgy békés, domboldali utca ez, még mindig számos földszintes szőlősgazda házzal, az új tehát természetesen illeszkedik. (Ugyan ebbõl már semmi sem látszik, de valójában ikerház – csak éppen az egykori kőművesmester háza másfelé fejlődött, mint manzárdos kutyaólablakokkal megemelt ikertestvére.)
  |
Már bent vagyunk, és a következő felmerülõ kérdés, hogy mennyi van jelen a tervezõbõl és mennyi a terveztetőből? Akár az is lehet, hogy sokat vitatkoztak, de ebbõl semmi nem látszik. Pontosabban maga a tervezés sem szúr szemet sehol, sikeresen háttérben marad. Nincs semmi különösebb fakszni, szép, világos, összefüggõ a tér, ha voltak is kényszerek, azok nem érezhetõk: se nem beszorítottan kicsi, de nem is egó-hosszabbítóan nagy. A zömök L-alakot az alaprajzon a terasz majdnem négyzetté egészíti ki – az udvar minimális, viszont a zölddel befutott térfalak szinte beköszönnek a teraszajtón. A belsőt csak részben töri meg egy (kopolit) üvegfalú blokk (benne gardrób és fürdőszoba – és a nappali tértől részben leválasztja a hálót), de azért vannak zugok is, keskeny átjárók. A nyílászárókeretek élénk színei itt a fehér falak- hoz tesznek hozzá – kék, zöld sárga és a legerősebb hangsúly szintén a pirosé (ami a beépített konyhafalból is visszaköszön).
Kortárs képek (de nem a lakberendező által ajánlott trendi fajtából), tekintélyes könyvespolc, ősjégszekrényből lett komód, rajta a magyar designtörténet top százas olvasólámpája (Borz Kovács Sándor legendás Vargánya lámpacsaládja a hetvenes évekből, mely amúgy több darabbal is jelen van) – és akkor már rég túllapoztunk a tervező és terveztető együttműködésén. Sõt lehet, hogy már egyenesen privatizálok: ez egy nagyon szerethetõ tér, és azért, mert igazi. Mert több évtizedes akut kultúrafüggés nélkül ez nem jött volna ebben a formában össze, ez pedig már rég túl van a homlokzat, falak, térkiosztás hardverjén.
Családi ház Óbudán
Tervező: Tomay Tamás
Munkatársak: Mayer Brigitta, Szentgyörgyi László
Bruttó összterület: kb. 120 m2
Tervezés: 2009-2012
Kivitelezés: 2012 nyara
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
