A MOME hallgatóinak kiállítása a Magyar Építészeti Múzeumban
Évtizedek óta alig vetül figyelem a második világháború utáni modern építészet egyik legjelentősebb szakmai centrumára, az Ipari Épülettervező Vállalatra (IPARTERV). A Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (MÉM MDK) új kiállítóterének első kiállítása most ezt a sok ezer létesítményt számláló örökséget és a mögötte húzódó történeteket hivatott újra felfedezni. A MOME hallgatói által kurátorként rendezett „Ismeretlen IPARTERV – Egy tervezővállalat hőskora 1948–1970” nyolc szekcióra bomlik, amelyeket egy háromrészes cikksorozatban mutatunk be.
Nyolc tematikus részleg kísérletet tesz arra, hogy a hagyományos építészettörténeti megközelítéstől részben elszakadva, a társadalmi-kulturális összefüggésekre rávilágítva és a jelen aktualitásain átszűrve hívja fel a figyelmet az eddig „takarásban” rejtőzködő IPARTERV-örökségre. Az első válogatásban az IPARTERV építészei kerültek előtérbe, a másodikban a vállalathoz kapcsolódó sikertörténetről és a progresszív fotóműhelyről volt szó, most pedig a vállalat társadalmi kontextusa következik.
AZ IPARI TERMELÉS EMBERI LÉPTÉKE
Agócs Gyöngyvirág, Kardos Orsolya, Meszelics Júlia
A keleti blokk országaként Magyarország is az iparosodást, elsősorban a nehézipart emelte a termelői ágazatok élére a gazdasági fejlődés céljából. Az ipari tervezéssel foglalkozó legfontosabb intézmény az IPARTERV lett, itt születtek a legkimagaslóbb tervezési munkák. Ezzel szemben a munkás hétköznapokat nem jellemezte hasonló pozitív felívelés: az ötvenes és hatvanas években az államilag propagált munkáseszménnyel ellentétben az ipari munkássá válás Magyarországon nem a társadalmi státusz emelkedését hozta magával, hanem a proletarizációt.
A sokszor mezőgazdasági munkásból átlényegült munkás-identitás alighanem az 1950-es évek utáni magyar társadalom leginkább kollektíven át- és megélt társadalmi tapasztalata volt. Hét új iparváros épült, és mindegyikben egy-egy iparág vagy ipari kombinát dominált. Az új városok – domináns iparukkal – a következők lettek: Ajka (alumínium), Kazincbarcika (barnaszénbányászat, villamosenergia-termelés és vegyipar), Komló (szénbányászat), Oroszlány (barnaszénbányászat), Tiszapalkonya (villamosenergia-termelés és vegyipar), Várpalota (lignitbányászat és villamosenergia-termelés) és végül, de nem utolsósorban Dunaújváros (vas- és acélgyártás).
Az újonnan épített, vagy felfejlesztett gyárkomplexumok a térség dolgozóit akaratlagosan helyhez kötötték, aminek hatására többgenerációs szakmunkás családok alakultak ki. Ahhoz pedig, hogy a gyár humánerőforrását jelentő munkásság a térségben maradjon, a kezdeti években példátlan mennyiségű szociális támogatást nyújtottak a dolgozók számára. Végső soron a munkások történeteiből az derül ki, hogy számukra az 1960 és 1989 közötti időszak – az esetleges kényelmetlenségek és a fizikailag súlyosan megterhelő munka mellett is – az azóta precedens nélküli stabilitást jelentette. Ezt a kettősséget pedig a térség lakói emlékeikben és identitásukban is őrzik, számos iparváros identitása többé már nem az ipar, hanem az ipari múlt emlékezete.
Dunaújváros (1951–1961 között Sztálinváros) a külvilág számára ma már hanyatlásnak induló ipari város, pedig 1960-ban az ipari munkások 66 százalékát itt és a kapcsolódó vegyiparban foglalkoztatták. A Dunai Vasmű ajtót nyitott egy teljesen újszerű városépítési koncepciónak: Dunaújváros az ipar és a munkásság által jött létre, ma is az ország egyik legmagasabb jövedelmű települése.
Az ország második szocialista iparvárosa, Kazincbarcika Sajókazinc, Barcika, majd Berente falvak összeolvadásával, zöldmezős jelleggel jött létre, ahol a Borsodi Vegyi Kombinát a helyszíni előregyártás műszaki csúcsteljesítményének számító pétisóraktárával tűnik ki. A város hanyatlását lassítja a vegyipari termelés kontinuitása, a szocreál városmag és az ipari múlt újra- brandelése.
Az Ózdi Kohászai Üzemek gyárkomplexuma fénykorában több mint 13.000 embert foglalkoztatott, de veszteségessé vált, így a helyi ipar lassú hanyatlásához vezetett. Ezzel a gyár térségére ható 150 éves központi integráló szerepe megszűnt – Ózd volt munkásai közül többen a rendszerváltás legnagyobb veszteseinek tartják magukat, és úgy érzik, az államnak törlesztetlen adóssága van feléjük.
„MAGASÉLET” – MAGYARORSZÁG A GULYÁSKOMMUNIZMUS IDEJÉN
Gallai Renáta
A „szocialista iparosítás” nemcsak Magyarország építészetét vagy az ipari technológia fejlesztését szabta át alapjaiban, hanem a társadalomra is radikális hatást gyakorolt. A szocialista gazdaságpolitika a mezőgazdaság kollektivizálásával jelentősen átalakította a táplálkozási szokásokat és a háztartásszervezést, egyúttal soha nem látott volumenű, innovatív beruházásokat hozott létre az élelmiszeripar területén. A tartósítóiparban olyan ma is üzemelő konzervgyár-nagyhatalmak létesültek, mint a Debreceni, a Kecskeméti, a Nyíregyházi vagy a Szigetvári Konzervgyár. Ezeknek az óriásoknak megfelelő „háttérország” is kellett, így a gyárépítéseket monumentális silók és magtározók létrehozása előzte meg, de számtalan sertéstelep és vágóhíd is épült.
Ezek az élelmiszeripari újítások gyökeres változásokat hoztak, ezért a modern szemlélet az építészet mellett az emberek hétköznapjaiban is megjelent: a mindennapi étkezésekben az otthon főzött étel helyett már az ipari tartósított élelmiszerek, mirelit áruk és konzervek jelentették az alternatívát. Ehhez persze hozzájárult az állami propaganda is, mely a tartósított élelmiszereket egészségesebbnek hirdette, mint az otthonunkban készített friss alapanyagból főzött ennivalót.
Míg az ötvenes évek elején még a napi kenyérfejadag nem érte el a 20–25 dkg-ot, és az embereknek sokszor cukros kenyér jutott vacsorára, addig a hetvenes években már általános volt a húsfogyasztás. Az egy főre jutó élelmiszer megnövekedésével párhuzamosan pedig megnőtt a túlsúlyos emberek száma is, hiszen az addig ünnepi vagy polgári fogásnak számító húsleves, pörkölt, rántott hús és fasírozott bűvkör mindennapossá vált. A szocializmus idején hitték, hogy a modern felfogásban lezajló élelmiszeripari fejlesztések alapjaiban változtatják meg az életünket. Ez valóban így is történt, még ha nem is feltétlenül pont abban a formában, ahogy elképzelték.
A kiállítás utolsó szekciója a MIVÉ LESZ MODERN IPARI ÉPÍTÉSZETI ÖRÖKSÉGÜNK? az IPARTERV épületek mai helyzetének jár utána egy gráf installáció formájában. Erről Gollob Lilla korábban megjelent INDUST-REUSE | IPARTERV MA című cikkében található bővebb leírás.
Helyszín: MÉM MDK – Walter Rózsi-villa | Műhelytér (1071 Budapest, Bajza utca 10.)
Az időszaki kiállítótér megközelítéséhez kérje a Walter Rózsi-villa munkatársainak segítségét a jegypénztárnál.
Forrás: MOME
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
