Az outsider

Kőszeghy Flóra (Studio Kőszeghy) portréjával indítjuk új sorozatunkat, amelyben feltörekvő, fiatal építészirodákat mutatunk be.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Olvasási idő: …

Fest, ír, tervez, tanít, elméletekkel foglalkozik. Él, a szó valódi értelmében. Már a Műegyetemen megbotránkoztatta egyes tanárait, mindenképp gondolkodásra ingerel, bármit csinál. Nem csoda, hisz ő maga is folyton gondolkodik. Ahogy alább kiderül, a fiatalság fokmérője nem annyira az életkor, vagy a karrier aktuális állomása, sokkal inkább a szemlélet és nyitottság a folyton változó világ felé. Hatvan évnyi outsider vergődés után egy sikeres outsiderrel interjúzva elégedettem nyugtáztam, hogy lassan utolér az élet. Kőszeghy Flóra gondolatai következnek, pályáról és alkotásról.
 

Hogyan jutottál el az építészetig?

Az egyetem előtt kezdődött a történet, kérdés volt, hogy képzőművész vagy építész legyek. A szüleim építészek, minidig is vonzott ez a terület, már kicsi koromban segítettem nekik, amiben akkor tudtam. A festés viszont megszállottság volt számomra, beköltöztem a garázsba és ott festettem. A szüleim azt mondták, házakat csak jogosultsággal lehet tervezni, festeni viszont anélkül is lehet – így lett ebből építészkar. 

Az egyetemen kik voltak a mestereid?

Kezdettől kilógtam a sorból, furcsának tartottak. Az első években Kóródi Szabolcs és Lukács Péter korrigált építészet alapjai tárgyból, ők nagyon támogatók voltak. Olyan kilátót terveztem, ahová nem lehetett felmenni, periszkópokkal kellett alulról körülnézni és egy absztrakt szoborként volt összerakva. Nem lehurrogtak, hanem megdicsértek az egész tankör előtt, és ez nagy lendületet adott. Mertem csinálni az őrült terveimet, középülettervezésből már egy folding házat terveztem, anélkül, hogy tudtam volna, mi az. 2000 körül ezzel itthon nemigen tudtak mit kezdeni. Egy extrém, szoborszerű WC-tervemnél nagy vita alakult ki a tankörben, és hiába volt, aki támogatott, elbizonytalanodtam. Elmentem fél évre Angliába nyelvet tanulni, és amikor visszajöttem, jöttek az unalmas tervezési tárgyak, amikhez nem volt affinitásom. Később barátaim tanácsolták, hogy menjek Ferencz Marcelhez, akivel aztán nagyon megtaláltuk a hangot, nagyon sokat tanultam tőle. 

Hogy indult a tervezői munkád?

Egy félévet Párizsban is töltöttem ösztöndíjjal, közben itthon volt egy pályázat fémlemez homlokzatburkolat alkalmazására. A perforált lemez lyukain száloptikát dugtam át, olyan volt, mint egy fény-sün – később Thomas Heatherwick meg is valósított hasonlót nagyban a sanghaji világkiállításon. A pályázat nyomán kerültem Erick van Egeraat budapesti irodájába, ami óriási lehetőség volt, a párizsi ösztöndíjat is megszakítottam érte. Z. Halmágyi Judit hívott oda, tőle is nagyon sokat tanultam. Tiba János vezetésével akkor ott remek csapat működött.

Ezután diplomáztam le, egy hónapom volt rá, mert akkor már gyereket vártam. Az aquincumi amfiteátrumba terveztem valamit, Ferencz Marcel volt a konzulensem. Fikciós terv volt ez is, a funkciójára már nem emlékszem, de diplomadíjas lett! Még azon a héten jelentkeztem a doktori iskolába, egy fél évet meg is csináltam még szülés előtt, Valkai Csabával és Kápolnás Gergővel meg is nyertük az az évi pályázatot. Szerencsém volt, mert később olyan építészekkel volt alkalmam együtt pályázni mint Vincze László, Ekler Dezső, Perényi Tamás, de Z. Halmágyi Judittal is több extravagáns tervet készítettünk a későbbiekben. Nagyon szerencsés vagyok.

Hogy lettél szabadúszó?

Megszülettek a gyerekek – két fiam van, most tizenévesek – de sosem álltam le, pályáztam és tanítottam is a Lakóépülettervezés tanszéken, ahol már az egyetem alatt is elfogadták az extra dolgaimat. Elsősökkel foglalkoztam, ez volt a szívem csücske, mai napig úgy érzem, szemléletben, mentalitásban közelebb állok a fiatalokhoz. A saját korosztályom sokszor furcsállta az őrült ötleteimet. A végzett hallgatóim utánkövetéséből alakult ki a Leltár című sorozat, évente többször megnéztük, ki hová jutott a szakmában. Az egyik volt hallgató lakásán kezdtük, most a KÉK fogadja be a programot.

Később egy évet dolgoztam Zobokiéknál, aztán visszamentem az alma materbe, a Tiba Stúdióba. Honti Viktóriával, és Matúz Melindával megterveztük a Telekom székházat, ami meg is valósult – zseniális időszak volt, bár én a kiviteli terveknél már nem voltam ott, akkor már Kis Péter irodájában dolgoztam. Mindig rajongtam az elméletért, amit vele aztán végletekig lehetett gyakorolni – az egyetemen ez például nagyon hiányzik, ezt a saját kurzusaimban igyekeztem pótolni.
 

Kis Péter volt az, aki végleg felszabadította bennem a BME-n belém nevelt gátlásokat, pedig apám öröksége sem gyenge. Apámmal (Kőszeghy Attila – a szerk.) mindig konzultálok, közösen értelmezzük a dolgokat: az építészetet és a festményeimet is – ha valami hibádzik, egyszerre vesszük észre. Így volt Péterrel is – ránéztünk egy légi fotóra, és ugyanazt gondoltuk. Akkor festőként már több kiállításon is túl voltam, így együtt ez már sok volt. A Tiba Stúdióban még befejeztem egy korábban elkezdett munkát, aztán szabadúszó lettem – a cégemet később alapítottam.


Fiatalon végigjártad a magyar építészet első vonalát. Ezt az elméleti, spekulatív alapon művelt művészi szemléletet hogy tudtad a szigorú praxissal összeegyeztetni? Egy Telekom székház mégiscsak valóságos épület, valóságos műszaki problémákkal…

Nem volt problémám a munkával, nagy teherbírású gép vagyok, fanatikusan csinálom a dolgokat, míg nem vagyok vele elégedett – ez a művészek sajátja is. A Telekom üvegtetőjére például hatvan verziót csináltam, amitől bárki kikészült volna, de én nem bírtam leállni, amíg nem voltunk elégedettek. Már akkor is festettem, és ez a képesség a munkában is kifizetődő volt: Egeraatnál, de máshol is jól jött, hogy valaki tud mondjuk homlokzatokat tervezni, komponálni, ahogyan János mondta – festegetni. Igazság szerint nekem mindig a szép rész jutott, ritkán kellett kiviteli terveket rajzolnom. Minél több dolgot meg akartam tanulni a szakmából, ezért szívesen vállaltam be az igahúzást, de inkább arra használtak, amit más nem tudott. Volt egy űr, ahol pont az elszállt őrült ötletek kellettek… ezt én jól be tudtam tölteni. Számomra épp az elmélet igazolja azt, hogy adott esetben egy extrém megoldás, forma, miért nem öncélú – ahogy minden más művészetben is így van ez. Művészként tanultam meg, hogy nem elég csak odatenni, hogy tessék, ezt csináltam; el is kell tudni magyarázni, hogy miért, milyen problémakörök érdekelnek. 


Milyenek?

Például a forma oldaláról a stílusok értelmetlensége, vagy a művészet, építészet társadalmi kontextusa. Az építészet és képzőművészet kapcsolata is érdekel más alkotóknál és a saját praxisomon keresztül is, ami elvezet egészen elvont filozófiai kérdésekhez. Soha nem volt elsőrendű célom, hogy saját irodát vigyek, de mindig tudtam, hogy a képzőművészetet és az építészetet akarom összefésülni, és ehhez idő kell és autonómia. Először a festészeti kérdéseket kellett magamban kibontanom, a következő lépés, hogy ötvözöm ezt az építészettel. Ami most izgat, az a papír-építészet.

Mit értsünk ez alatt? 

Olyan terveket csinálok, amik nem konkrét megbízásra készülnek, elméleti tervek, kvázi papíron maradnak. Nem baj, ha nem valósulnak meg, ez nem puszta álmodozás, kutatásnak tekintem. A 70-es 80-as években sok mára befutott építész készített elméleti terveket. A kor változott, így a kutatást ismét el kell végezni. Fel vagyok rá készülve, hogy esetleg nem lesz ennek a munkának gyakorlati lecsapódása, de a gondolatok annyira feszítenek, hogy ha nem vetem őket papírra, engem vetnek szét. Ettől függetlenül csinálom a pragmatikus építészetet is, az élet díszleteit.

Valódi díszlettervezéssel nem foglalkoztál?

Félig meddig tagja vagyok a TÁP Társulatnak, így csináltam díszletet is. Izgalmas volt megtapasztalni, hogy a díszlet nem csak egy kellék, vagy háttér, hanem részévé válik az előadásnak, alakítja ugyanúgy, ahogy az épületek alakítják a mindennapi életünket. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a terek, amiket ma használunk, mennyire nem felelnek meg már annak, ahogy élünk. Családok mennek tönkre a diszfunkcionális terekben – ez is például egy építészeti kutatás tárgya lehetne. De tágabban is tekinthetjük, nagyon sok mai társadalmi problémának van építészeti vetülete. Az építészet ugyanúgy médium, mint a festészet, csak ház formában kevesen tudják magukat kifejezni. Számomra ez egy lehetőség.


Ennyi szerteágazó tevékenység mellett az irodád hogy tudja magát fenntartani? 

Az a jó, hogy a festészet és építészet ebben is kiegészíti egymást, hol az egyik hangsúlyosabb, hol a másik. Én a fiktív építészeti terveimre is úgy tekintek, mint műalkotásokra, az iroda fókuszában is ezek vannak mostanra. A fiatalok között van kibontakozóban egy izgalmas új hullám, nagyon erős konceptuális háttérrel. Nagyon nyitottak a nyolcvanas-kilencvenes évek avantgárd építészete felé, amit nevezhetünk akár posztmodernnek is, bár Magyarországon a posztmodern nem tudott igazán kibontakozni, de ők a nemzetközi szcéna felé is sokkal nyitottabbak, mint mondjuk az én generációm. Ez az új utakat kereső szemlélet közel áll hozzám, lényegében a tanítványaim generációjáról van szó, de én jobban idomultam hozzájuk, mint ők hozzám. Eben a közegben érzem otthon magam. 

Hogy lehetne meghatározni, miben különbözik ez a generáció az előzőektől?

A stílus elnevezése nem az én asztalom, de egy kísérletező attitűdöt látok előtűnni. Az én házaim is ilyenek: egyszerre színesek, mégis egyszerűek. Letisztult formákat használok, de emellett mindig elhelyezek néhány játékos elemet, vagy formai idézetet, ami utal valamire. A fiatalok kreatívabbak, mint a szigorúan pragmatikus elődök, de talán sokkal fontosabb az, hogy jobban kapcsolódnak az emberekhez. Az építészet számukra már nem egy elitista, cool világ, belátták, hogy jó épületeket lehet gazdaságosan is csinálni. Úgy gondolom, hogy öt-tíz év múlva ennek már lesznek látható nyomai. A gond, hogy a fiatalok nehezen kapnak nagy munkákat, nincsenek pályázatok, ezért időre van szükség. De nagyon bízom benne, hogy tíz év múlva már lesznek másféle házak, amiket a közönség is szeret, és akkor a laikus használó kapcsolódni fog tudni az építészethez, megszűnik a szakadék, ami most jellemző. Amíg a végfelhasználók ugyanúgy megveszik a lakást a jellegtelen házban, mint abban, amit odafigyeléssel terveztek, addig nehéz. A beruházókkal is el kell tudni fogadtatni ezt a szemléletet, most még sokszor úgy érzik, ha valami olyan kerül az épületre, ami nem feltétlenül szükséges, akkor az ő zsebükből húztak ki pénzt. Pedig arra is szükség van, csak másképp. 


Végül is hova pozícionálnád magad a magyar építészeti palettán?

Az eddigi és még épülő munkáimra az előbb említett, színes szinte posztmodern hangulatú játékosság a jellemző, de valójában és a jövőt illetően – sőt, a múltban is – inkább outsider vagyok, aki a saját útját járja. Állandóan kísérletezem, ezért nehezen vagyok stílusba vagy irányzatba sorolható. Az elméletek és a problémák érdekelnek, amik a kortól függően változnak, és ezek mentén változom én is. Az álmom, hogy valamelyik műtárgyként elképzelt, abszolút fiktív és elméleti tervemet, aminek semmi funkcionális értelme nincs, valaki egyszer megépíti – semmi sem lehetetlen. 

További festmények, installációk, építészet a galériában!