Biennálé-mustra

Helyzetkép a 2023-as Velencei Építészeti Biennálé Magyar Pavilonjába tervezett pályázati munkákról.

• Szöveg: Zöldi Anna
• Olvasási idő: …

A Ludwig Múzeum nyertest hirdetett a 2023. évi Velencei Építészeti Biennálé hazai kiállítására kiírt pályázatán; a zsűrinek főszerkesztőnk, Martinkó József is tagja volt. A hét érvényes pályázat közül Magyarországot a befejezés előtt álló Néprajzi Múzeum homlokzatának fémrácsán megjelenő pixeles ornamentika által ihletett összművészeti kiállítás fogja képviselni. Kondor-Szilágyi Mária kurátor csapatának munkáját – már csak a hónap fém és üveg tematikája kapcsán is – részletesen be fogjuk mutatni, illetve szemezgetünk majd saját kedvenceink közül is. Előbb azonban következzék egy összefoglaló arról, mit tartottak érdemesnek 2022-ben a pályázó kurátorok a világ elé tárni a magyar építészet kapcsán.

Az idei versenyben hét munka szerepelt, a részvételi kedv ezzel átlagosnak mondható. Kiugró számú pályázat utoljára 2014-ben érkezett, valószínűleg az akkori idők gyér munkaellátottságának köszönhetően. Hat-hét-nyolc munkából is kirajzolódik azonban már egyfajta mintázat, ezt kísérlem meg most felfejteni, szigorúan szubjektív szemszögből. Magam 2010 óta kísérem szorosabban figyelemmel a folyamatot, és azóta változatlan a véleményem, hogy az akkori kiállítás – Wesselényi-Garay Andor kurátor munkája – amely az építészeti rajzot helyezte a fókuszba, miközben vizuálisan is emlékezetes teret alkotott a plafonról lógó ceruzaerdővel, a legsikeresebb volt a pavilon azóta eltelt történetében. Nagyon nehéz jó egyensúlyt találni a magvas gondolat és a felejthetetlen látvány között abban a közegben, ahol egy kiállításra mindössze öt perc jut, korlátozott térben és anyagi feltételek mellett kell ütősen átadni a mondandót, ráadásul egy valójában reprezentálhatatlan, reprodukálhatatlan műfajról. Az építészet anyaga maga a tér, ezért csak a saját valós dimenziójában képes őszintén megszólalni. A hagyományosan dokumentált házak, életművek és az egyértelmű vizuális gegek mellett ezért sokszor egy-egy jelenség, idea kerül a kiállítások középpontjába, amit azután több-kevesebb sikerrel tud a kurátor látvánnyá transzformálni.

A magyar kiállítások többnyire gondolatilag erősek, látvány tekintetében szemérmesek vagyunk, ehhez képest az idei anyag biztatóbb az átlagnál. A nehézséget fokozza a magyar építészeti szakma nem múló vívódása a saját identitását illetően, minek folytán konkrét hazai építészeti termék csak ritkán, az utóbbi évtizedben pedig a 2021-es Othernity múltidézésén kívül egyáltalán nem jelent meg Velencében. Tény, hogy a kétévente megrendezett seregszemle trendje sem ebbe az irányba mutat, sokkal inkább az építészet általános helyét és felelősségét firtatja a változó társadalmi feltételek között. A főkurátorok hívószavai adnak némi támpontot – az utóbbi kettőt is árulkodó: Szabad tér, Hogyan éljünk együtt? –, de a jelenlegi gyakorlat szerint a hazai pályázat már azelőtt lezárul, hogy a központi kiállítás mottója nyilvánossá válna. Így a hét pályamunka lényegében arról vall, mi izgatja ma a hazai építészetről elméletben gondolkodókat.

Speciálisan hazaitól az általános, globális problémafelvetésig, az építészet saját természetének vizsgálatáig húzódik a pályázatok szellemi íve.

Ezen a skálán az egyik szélső pontot számomra É. Kiss Piroska Kilátás, belátás című munkája jelenti, amely magát a magyar pavilont, mint épületet helyezi a fókuszba, és felelteti meg annak három, eltérő időben készült átépítését az adott korszak társadalmi, politikai körülményeinek. Kétségtelen, hogy a magyar társadalom és az építészet viszonyáról ez a felvetés sokat elmond, és az is igaz, hogy a magyar kiállítások esetében a legnagyobb, szinte megkerülhetetlennek tűnő probléma épp a pavilon maga: nehéz terep, mert a szecessziós remekmű szimmetrikus, apró helyiségekre szabdalt belsőjével nem semleges kiállítási tér, hanem építészetileg nagyon is definiált, mai felfogásunk szerint már-már túldefiniált helyzet ahhoz, hogy szabad folyást engedjen a gondolatoknak. Mégis, talán egy ilyesfajta vizsgálódás gondolatilag inkább a hazai közönség számára lehet érdekes, még ha a szcenikus kurátor izgalmas téri effektekkel társítja is.

Még inkább hazai színekben indul Gulyás Gábor Szakralitás és természet című pályázata, amely merész egyszerűséggel Makovecz Imre építészetét állítja a középpontba, azon belül is a 2005-ben a Krisztinavárosba tervezett, de meg nem épült Feltámadás temploma építészeti részleteivel illusztrálja négyféle minőség – a fa, a torony, az ember és az angyal – szerepét Makovecz építészetében. Bár ezt a templomot én magam sokkal inkább az életmű grafikai, mintsem építészeti összegzésének tekintem, most egy olyan mondat következik, amiről nem hittem volna, hogy valaha le fogom írni. Ha van alkotó a magyar építészetben, akire a külföld még mindig felkapja a fejét, akivel olyat tudunk mutatni, ami egyedi, akkor kétségkívül Makovecz az – és ez független attól, ki mit gondol szerepének politikai hátteréről, vagy az általa művelt építészet univerzális, vagy épp sajátosan magyar igazságától. A krisztinavárosi templom már fényévekre van a magyar organikus építészet eredeti alapvetésétől, de azzal nem lehet vádolni, hogy nem látványos, vagy netán nem elég gondolatgazdag. A magyar építészetnek nem ez lett az útja, és nem ok nélkül, de hatása kimutatható, még ha nem elsősorban formailag is. Ott azonban még nem tartunk, hogy 2022-ben Makoveczcel álljunk a nagyvilág elé, és ehhez ez a kurátori koncepció sem eléggé elfogulatlan.

Viszont Makovecz hatása megkerülhetetlen, főképp a fiatalabb generáció számára, és ezt egy másik pályázat, Bodó Sándor árulkodó című munkája: Transmissions – párhuzamos valóságaink mutatja. Nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy valamilyen módon párbeszédre hívja a magyar építészetet a lövészárok két oldalára kényszerítő irányzatok: a modern és az organikus elkötelezett híveit. Tudjuk, hogy ez a párbeszéd sosem jött létre, sőt, nagyon csúnya csatákba torkollott. Mostanra talán már okafogyott ezen rágódni, még akkor is, ha épp a modern épületek rombolásának korát éljük. A szakma jelenlegi megosztottságát nem a fenti ideológiai megosztottság, hanem politikai manipuláció okozza. Időközben létrejött egy nem csak Magyarországhoz köthető, de itthon szívesen művelt, regionálisnak tekinthető irányzat, amely jóindulatúan egyesítette a modern őszinte anyagi, technikai racionalitását az organikus lelkiséggel, és amelyhez többek közt az „organikusok” által újra-felfedezett magyar népi építészet jó alapot adott. Mindenesetre abszolút örömteli, hogy ez a téma terítékre került, nyilván hasznos a kiemelkedő munkák egymás melletti számba vétele, de érzésem szerint ez is inkább a hazai közönség érdeklődésére tarthat számot, mondjuk egy, a FUGÁban megrendezett kiállításon. Ezen felül nagyon érzékeny és alapos háttérkutatást igényel, ami nem feltétlenül egy nemzetközi show keretei közt valósítható meg igazán. A pavilon szimmetrikus, a bejárattól két irányban is körbejárható tere ugyanakkor szinte kiált az efféle párhuzamos, antagonisztikusnak vélt világképek feltárására és láttatására. Szimbolikus és egyszerűségében szellemes az installáció is: egyetlen, hosszú asztal mellé ültetni a párhuzamos valóságok elszánt híveit, hogy együtt játsszanak a nagy ideológiai csaták apró modelljei között.

Ezt a szimmetriában rejlő lehetőséget használja ki Végh Júlia Binaturalism című pályázata, amely az urbánus és a természeti lét között feszülő, áthidalhatatlannak feltételezett ellentétet igyekszik összebékíteni. A békéltetés gesztusa amúgy is erős gondolati szál, talán az összes pályaműben fellelhető. A kurátor állítása szerint nincs szó feloldhatatlan ellentmondásról, a városi lét – amely kényelme és biztonsága okán nem ok nélkül vált a fejlődés irányává – összeegyeztethető a természet pszichésen nélkülözhetetlen gyógyító hatásával, és az anyatermészet megóvásával. A kortárs, illetve az előttünk álló jövő építészeti feladata valójában éppen ez, és a megoldáshoz minden eszköz a rendelkezésünkre áll. A koncepció megjelenése a pályázatok között azt bizonyítja, hogy lassan a szemlélet is kezd egy köztes irányba fordulni a pusztai remete és a hedonista városlakó pozíciója közt.

Hasonlóképp a természet és az urbánus életforma kapcsolatát boncolgatja Tüdős Anna munkája, Séta az éjjeli nap alatt – csakhogy egy abszolút közvetlenül érintett szereplő, a mára már nagyüzemi méretekben termesztett paprika szemszögéből, amellyel rögtön némi magyaros ízt is csempész az alapvetően ökofilozófiai alapvetésű pályázatba. A mesét a paprika (török eredetű szó!) fogalmához szintén könnyen asszociálható keleti szőnyegek segítségével installálja a pavilonban, végigvezetve a látogatót egy szokatlan vizuális és szellemi úton, ahol kísérőnk, és a történet narrátora maga a paprika. E pályázatot érzékeny, kortárs vizuális világa emeli ki a munkák közül.

A nyertes pályázat, Kondor-Szilágyi Mária kurátor, és alkotótársainak Reziduum – The Frequency of Architecture című elgondolás az építészet önmagára vonatkozó vizsgálódásainak sorába tartozik, de ezt egy speciálisan magyar épület kapcsán teszi: az épülőben lévő Néprajzi Múzeum „bőrét” szólaltatja meg Mátrai Péter építész-zeneszerző segítségével. A homlokzatot árnyékoló fémrácsot a magyar népművészetből vett ornamentika motívumainak pixelekre bontott hálózata alkotja. A projekt zeneszerzője, Mátrai Péter ezt a pixelmintázatot írta át hangjegyekké, így a fémrács motívumsora lejátszható kottává alakult. Talán nem túlzás feltételezni, hogy a zsűri döntésében szerepet játszhatott, hogy ez a munka egyesíti leginkább az építészetben megjelenő egyetemes üzenetet egy sajátosan magyar „építészeti termék” jó értelemben vett exportjával. 

A leginkább univerzális, ám nagyon is valóságos problémakört Kőszeghy Flóra pályázata vizsgálja. Hogyan hat a virtuális terek folytonos jelenléte és megélése a léptékkel kapcsolatos fogalmainkra és asszociációinkra? Címe: Lost in Scale – Léptékvesztés, elsőre a Lost in Translation című kultfilmet juttathatja eszünkbe, ahol hőseink átmeneti helyzetekben botorkálva keresik magukat és valami igazit az életben. Magyarul a film a meglehetősen szerencsétlen Elveszett jelentés címet kapta, amelyről itt Kelet-Európában könnyen egész másra asszociálhatunk. Mindenesetre a viszonylagosságról van szó, ahogy Kőszeghy Flóra pályaművében is, ahol az építészeti programok jellegzetes vizuális effektusaiba – színeibe és mintázataiba – öltöztetett oszlopok között bolyongva, azok résein át bekukucskálva szembesülhetünk azzal, hogy a virtuális tér több évtizedes jelenléte hogyan változtatta meg a térhez fűződő évezredes viszonyunkat. Érvényes-e még Le Corbusier Modulorja? – teszi fel a kérdést a kurátor. Igaz-e még, hogy mindennek mértéke az ember? A választ ezúttal nem Velencében fogjuk megkapni, de ahogy a többi munkát, úgy ezt is igyekszünk mielőbb publikálni.

Az összes pályázó legalább két fős teammel indult, ekkora vállalás esetén ez nem is lehet másképp, a feladat természete eleve szerteágazó képességeket igényel a vizuálistól a lexikálisig. A nyertes munka összetettsége jól mutatja, hogy esedékes lenne változtatni az eddigi gyakorlaton, amellyel a Ludwig Múzeum egyetlen kurátor nevéhez köti a pályázás feltételét. A konkréttól az egészen elvontig távolodva mind a hét pályamű izgalmas, és a magyar hagyományokhoz híven filozofikus kérdéseket vizualizált. Hasznos és tanulságos lenne, ha a munkákat alkotóik nyilvánosan is, és nem csak a zsűri előtt prezentálnák – ez valaha gyakorlat volt a FUGÁban. A nyertes pályázatot – de szándékaink szerint sorban az összeset – a későbbiekben bemutatjuk, addig is minden munka megtekinthető a múzeum honlapján.