2015 március 03.
 

Interjú Donald Sultánnal

Ha be kellene mutatkoznia, mi lenne az a néhány legfontosabb ismérv, amiről szeretné, ha tudnának azok, akik várják az Art’Otel megépülését és benne az Ön alkotásait. 
Huszonöt éve munkálkodom azon, hogy új értelmet adjak a festészetnek. A természeti, az ipari és a városi környezetet igyekszem megfogalmazni olyan képzőművészeti eszközök segítségével, amelyek korábban nem voltak megtalálhatók egy-egy művészeti alkotáson. Megpróbáltam a tájkép, a csendélet és a virágokról készült festmények fogalmát valamiképpen kifordítani a korábban megszokott formájukból olyan módon, hogy új anyagokat alkalmaztam. 

A pop-artban, az expresszionizmusban és a hetvenes évek egyéb stílusirányzataiban hasonló elemeket és törekvéseket másoknál is fel lehetett fedezni. Miben különbözik tőlük? Vagy nem is igazán a különbözés volt a cél? 
Nem sorolom magam egyetlen stílusirányzathoz sem, és nem is állt szándékomban követni bármiféle divatot. Inkább arra törekedtem, hogy a meglévő, ismert, unalomig feldolgozott művészeti látványt egy kicsit kifordítsam a kereteiből és ráébresszem a befogadót néhány olyan alapvető ellentmondásra, amelyeket ezek az elfogadott, egyszerűnek tűnő látványok nyújtottak. 

Mondana néhány példát? 
A hetvenes évek elején, még diákkoromban, amikor elkezdtem festéssel foglalkozni, legjobban a minimalizmus izgatott. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy az ábrázolt látvány akkor kerül igazán közel a nézőhöz, ha nemcsak lefestem, amit meg akarok mutatni, hanem magát az anyagot, a tárgyat is felhasználom a készülő képemen. Egy-egy gyümölcs, virág, vagy éppenséggel építészeti anyag, mint például a linóleum, a kátrány vagy egy tégladarab került így az alkotásaimra. Ettől aztán egyszerre váltak absztrakttá és tárgyiasulttá, érthetővé és elvonttá ezek a képek. Mindenki azt kaphatta egy-egy ilyen műtől, amire akkor éppen igénye volt. Egyszerre sugalltak filozófiát és ugyanakkor kézzelfoghatóak, ridegek, vagy éppenséggel nagyon is bensőségesek voltak. 

Múlt időben beszél. Ma már eltávolodott ettől a művészi hitvallástól? 
Nem, nem mondhatom, hogy ma gyökeresen mást csinálnék. Legfeljebb egy kicsit fejlettebb, magasabbrendű formában teremtem meg a festés folyamatát. És ami érdekes, és persze nem kis büszkeséggel tölt el, hogy egyre több követőm akadt. A műanyagból, vakolatból, megmunkált kátrányból készült alkotások száma jelentősen megnőtt. Ezeknek az alkotói többnyire nem is tagadják, hogy az én világképem hatott rájuk. 

Ha jól tudom, sokféle műfajjal próbálkozott. Nemcsak a nagyméretű festményszerű alkotásai váltak világhírűvé, hanem a szobrai, a könyvillusztrációi, a belsőépítészeti és lakberendezési tárgyai is igen ismertek sok helyütt. 
Igen, aki mindig újat keres egy-egy műfajon belül, az általában nem elégszik meg azzal az egy műfajjal sem. David Mamet-tel, akinek a drámáit talán itt is játsszák, hisz világhírű író, nagyon nagy élvezettel illusztráltuk a népszerű "Warm & Cold" (Meleg és hideg) című mesekönyvet. Aztán egészen más méretekben kezdtem gondolkodni. Hirtelen vágyam támadt arra, hogy óriásalkotásokat készítsek, amelyek jó nehezek és nem a földön állnak, hanem a mennyezetről lógnak lefelé. Ezek a különleges szoborszerűségek vastag és erős láncon függenek. És az apró tárgyak iránti vonzalmam is visszatért. Ekkor terveztem a játékkártyákat, majd az étkészlet-díszítést, később teáskészletet, amelyre igazán büszke lehetek, mert a Párizsi Modern Múzeumban ma is látható, ami talán még fontosabb helynek számít, mint az amerikai múzeumok, amelyekben sok egyéb munkám szerepel. 

Valószínűleg a sokrétűségével függ össze ez a felkérés is, amellyel a Park Plaza Worldwide szállodalánc kereste meg a Budapesten épülő szálloda teljes dekorációjának feladatával. 
Ez az első ilyen felkérés az életemben, de kimondhatatlanul boldoggá tesz. Paul Valery szavai jutnak eszembe, aki azt írta valahol , hogy a múzeum olyan, mint az árvaház. Az ott látható tárgyak a környezetükből kiragadva, egymástól függetlenítve láthatók. Árván, figyelemért esdekelve, mint a gyerekek, akik nem élhetnek a családjukban. Egy ilyen épületben, amilyennek a szállodát képzelem, végre úgy kerülhetnek egymás mellé az alkotásaim, mint a verseskötetben a költő saját maga válogatta versei. Ahol minden egyes festmény, vagy képzőművészeti tárgy magáért beszél. Nem kell külön magyarázatot fűzni hozzájuk, mert egymást erősítik, hisz ugyanannak a gondolkodásmódnak a kifejeződései. Azonos hangnemben szólalnak majd meg, mint egy jó zenekar által a jól megírt zenemű, amelyet persze sokféle hangszer közvetít. Mindez persze csak feltételezés, fogalmam sincs, hogy a valóságban milyen is lesz majd ez az egész. 

Mit lehet tudni ebben a pillanatban arról, hogy mennyire kell majd alkalmazkodnia a belsőépítészhez? Milyen mélységig engedik beleszólni a terek kialakításába?
Azt tudom, hogy a belsőépítészeti munkát egy szakember végzi. De az eddigi tárgyalásokból arra következtetek, hogy azért elég messzire engednek a saját elképzeléseim megvalósításában. Én tervezem a szőnyegeket, s ezért egyeztetni akarnak velem a bútorok színéről. Eddig ilyesmin nem kellett gondolkoznom, de nagyon izgalmasnak tartom a feladatot. Máris megfogalmaztam magamban, hogy a színekkel a budai látkép színvilágához kell alkalmazkodnom, a halvány rózsaszínekhez, a sárgákhoz, a zöldekhez stb., tehát mindenképpen a természet színeihez. Ez tehát új feladat a számomra. De például a szökőkút, amit kértek, az nem jelent majd gondot, mert ilyesmit már nem egyet terveztem, és azt hiszem, elég jól sikerültek. Ugyanakkor, ha belegondolok, hogy egy ilyen nagy és bonyolult épületbe mi mindent kell beleképzelni, óriásinak tűnik a feladat. 

Tart tőle? 
Bevallom, egy kicsit meg vagyok illetődve, és ami a legjobban aggaszt, hogy szerintem nem lehet egyetlen művész tárgyai között lakni, aludni, mozogni. Az ember - vagy én magam legalábbis - a saját otthonában is sokféle művészeti elgondolással él együtt. Nem tudom, kibírható lesz-e, ha itt csak az én munkáim veszik majd körül a vendégeket. Ezért aztán már most azon gondolkodom, hogy minél többféle módon fogalmazzam meg az általam elképzelt dolgokat. Egy kicsit szorongok emiatt... 

Nagyon kevés olyan művészről tudunk, aki ilyesfajta felkérést kapott volna. Mit gondol, miért épp Önre esett a választás? 
Fogalmam sincs, és nem is nagyon akarok ezen gondolkodni. Inkább az érdekel, hogy mit jelent a számomra ez a város, Budapest, ahol mostantól valamelyest otthon kell éreznem magam. 

És mit jelent? 
Amikor először megláttam a magyar fővárost, leginkább a melankóliájával hatott rám. A történelmével, amely igazán szomorú, elég sokat foglalkoztam. Mégis, fantasztikusnak, gyönyörűnek és varázslatosnak látom Budapestet. Megrendít, hogy a legrégebbi és a legújabb történelem nyomai még ma is fellelhetők benne. Hogy a törökök, a Habsburgok, aztán a németek, később az oroszok által rányomott bélyegeket az évszázadok nem mosták le erről a városról. Úgy érzem, hogy valamiféle hosszú álomból ébred éppen, amely a Kelet és a Nyugat közötti kapu szerepét formálja benne, és ezáltal a lehetőségek végtelen sora kínálkozik a számára. Nagyon-nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért épp Budapest jutott nekem. Penck és Baselitz, s talán Philip Stark kapott eddig hasonló megbízást, de meggyőződésem, hogy az enyém a legizgalmasabb. Aztán, hogy mit sikerül kihoznom belőle, az a jövő zenéje!

Az interjú nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazin 2000/2. -es számában.

MAGAZIN

építészet

design

tér

SZERKESZTŐI AJÁNLAT

2016 január 19.

Ikrek hegye - Családi házak Budapest szélén

Az ikerség inkább erős kapcsolatot feltételez, mintsem egyformaságot, ha létezik egyáltalán az építészetben vagy az életben egyformaság. 

Telepi srác - Családi ház Kelenvölgyben

Szokott sétám közben szemet szúrt egy különös, érdekes épület: a környék szorosan egymás mellé épült családi házaitól merőben eltért.

2015 december 02.